Evangelizációs sorozat a Lukács evangéliuma 10,25-37 alapján.

  1.       Magabiztos arc (Luk. 10,30)
  2.       Közömbös arc Luk. (10,31-32)
  3.       Felszabadult arc Luk. (10,33-35)

 

3. Felszabadult arc (Luk. 10,33-35.)

Kedves Testvéreim!

Olyan arcokat mutatott fel a Szentlélek Isten az előző estéken, melyekben magunkra ismerve felkiálthattunk: „Ím nagy Isten, most Előtted szívem kitárom. Menedékem nincs sehol a földi határon.”(345. dics.) Megrázó, veszedelmes helyzetben van az ember Isten nélkül. Élet-halál kérdését mutatta fel az Úr. Igen, ebben a fényben jól láthattuk, hogy merre visz a széles út, és milyen óriási nagy baj éri azt az embert, aki azon jár lefele haladva. Mindegy, hogy valaki erős, magabiztos, aztán majdnem agyonverik, és félholtan elhagyják. Vagy csak közömbös, önző, magával törődő ember, és szívtelenül, helyesebben új szív nélkül siet el mások mellett. Nagyon mélyen lenni, vagy a felszín körül Jézus Krisztusnak hátat fordítva rossz irányba menni, teljesen egyet jelent Isten előtt. Mindkét állapot a halálba, a kárhozatba visz

Az 1960-as években Ordas községben szolgáltam. A Duna partján fekszik ez a kis falu, Bács megyében. A tizenkét évi ottlétünk alatt több vízbefulladtat is kifogtak a halászok. Volt, amikor megtalálták a hatóságok a hozzátartozókat. Olyankor elvitték az elhunytat. Ha nem sikerült felkutatni senkit, akkor nekem kellett elvégezni a temetési szolgálatot. Tragikus sorsok. Általában nem lehetett megállapítani, hogy miért történt a haláleset. A lényeg: A nagy, mély víz kioltotta az életeket. Az ordasi kisbíró, 40 év körüli ember, egyszer, egy esős éjszaka után, reggel, ki akart menni kapálni a falu határába, a földjére. Útközben rosszul lett, elájult, és arccal beleesett egy 10 centiméternyi pocsolyába. Később valaki rátalált. Halott volt. Megfulladt. Megdöbbenéssel vette tudomásul mindenki ezt a szerencsétlenséget. Azért mondtam el testvérek ezt a máig is emlékezetembe vésődött tragédiát, mert nem csak a mély vízbe, hanem a kanálnyi vízbe is meg lehet fulladni. A legbűnösebb, a legtávolabb lévő, a legagyonvertebb ember, meg az Isten közelében toporgó, jól szituált, kegyeskedő ember, egyaránt megmentésre szorul, és ha ezt nem fogadja el, elpusztul! Bele hal a bűnbe, mert aBűn zsoldja a halál!” (Róma 6,23.)

Ma este a harmadik arcot mutatja fel a Szentlélek Isten, a felszabadult arcot. Teljes pompájában ragyogtatja fel előttünk azt a kegyelmet, csodát, amit megtapasztalhat, átélhet minden bajbajutott, aki segítségért kiált. A mi történetünk olyan embert állít elénk most, „aki úton volt”. Az én hitem azt mondatja velem, hogy itt más volt az útirány. A mondat pontosan így hangzik: „Egy samaritánus pedig, aki úton volt, amikor odaérkezett hozzá, és meglátta, megszánta!” Az ő magaviselete örvendetes meglepetés. Az óriási nagy különbség itt az, -  az előzőkhöz képest, - hogy nemcsak látta a beteget, hanem megszánta. A Károli fordítású Bibliában így olvassuk ezt: Könyörületességre indult. A szívéből fakadó, de felülről kapott szeretet mozdította ezt az embert könyörületre.

Egészen biztos, hogy céltudatosan beszélt Jézus a kérdező írástudónak a felebaráti szeretetről, amikor a samaritánust említette, mint megmentőt. A szerencsétlenül járt ember ugyanis zsidó volt. A zsidók és samaritánusok között pedig évszázadokra visszanyúló ellentét feszült. A zsidók lenézték a samáriaiakat, mint gyülevész, alacsonyabb rendű népet. Azok viszont gyűlölték emezeket, ahogyan a kisebb és elnyomottabb nép utálni szokta a hatalmasabbat. A mi felszabadult arcú emberünk sokkal inkább tehette volna azt, amit a pap és lévita. Miután meglátta, vehette volna a nyúlcipőket, és még be is magyarázhatta volna magának, hogy ez egy zsidó, semmi köze hozzá. De nem ezt cselekedte!

Elgondolkozhatunk azon is testvéreim, hogy ez a samaritánus, aki úton volt, mintha csak úgy céltalanul ment volna. Belemélyedhetünk abba a meglátásba, mintha sokszor Isten útja, vagy cselekedete is ilyen céltalan és értelmetlen lenne ebben a világban, vagy a mi egyéni életünkben. Az ember sokszor felteszi a kérdést, mi célja van ennek, vagy annak, miért van ez, vagy amaz? Mégis megrendítő az az összhang, ami Urunk munkájában, tetteiben van. Egy bizonyos idő után, - talán hónapok, vagy évek telnek el közben,  -  egyszer csak felismeri a lélek, milyen jól illenek össze a fogaskerekek Isten tervében. Amit mi rossznak, feleslegesnek, hiábavalónak, lehetetlennek képzeltünk el, azt a mi mennyei Gazdánk csodálatosan összerakta, és számunkra a legjobbat, az igazán szükségeset valósította meg.

Igen, nagy ajándéka Isten kegyelmének, hogy léteznek ilyen felszabadult emberek ma is, mint amilyen volt ez a samaritánus. Akik már átélték a csodát. Akiket a mélyből kiszabadított az Úr. Ahogy Jézus Krisztus mondja: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek!” (Ján. 8,36.) Nem köti már gúzsba többé az ördög a megtért szív engedelmességre átadott életét. Sokkal inkább azt kérdezi ez a dobogó, hús szív szüntelen: Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem? Az Ige, mindennapi kenyérré lesz, erős táplálékká, amely képessé teszi a felszabadult életet arra is, hogy segítsen a másikon. Itt már nem is ő cselekszik, hanem a benne lakozó Krisztus. Ahogy Pál apostol ezt le is írja: „Többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem!” (Gal. 2,20.) Vagy így: „Mindenre van erőm abban, (a Krisztusban), aki megerősít engem!” (Fil. 4,13.)  Szabad, nem tovább menni, elsietni, elfutni, szabad nem közömbösnek maradni, hanem minden előítéletet félre téve lehajolni, és segíteni.

Hogyan segített ez a samáriai? „Odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt saját barmára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked!” Gyógyító erő volt a borban, amit emberünk ennek a félholtnak a sebeire öntött. Visszatért belé az élet. Az olaj hűsítette testének égő sajogását. Talán ki tudta mondani a feleszmélt beteg: Megmentett ember vagyok, és ezt egy idegennek köszönhetem. De még ennél is többet kapott. Nemcsak életmentés történt, nem csak elsősegélynyújtás, hanem tökéletes gondoskodás. Hogy teljesen egészséges legyen. A beteget ölbe véve feltette szamarára. Maga gyalog ment, és vigyázott, hogy a másik le ne essék a barom hátáról. Így mentek a vendégfogadós házába. A samaritánusnak, ennek a felszabadult arcú embernek volt szeme, volt szíve, volt, ideje, és még volt pénze is, az igazi felebaráti tett gyakorlására.

Gondolhatunk egy másik, megható történetre is, amikor egy szerencsétlen béna embert akart négy másik ismerőse Jézushoz vinni, hogy meggyógyítsa őt. Hitték, hogy az Úrnak van hatalma és ereje minden nyomorúság megszüntetésére. Oda vitték a bénát ágyastól, ahol tanított a Mester. De olyan sokan voltak a hallgatok, lehetetlenség volt bejutni a házba. Hiábavaló volt minden kérés, hogy engedjék be őket, mert beteget hoztak Jézushoz. Nem mozdult senki. Akkor a hit leleményességével, vállalva a kockázatot, megbontották a ház fedelét, és kötélen engedték le betegüket az Áldott Orvos elé. Tudták, hitték, hogy nem fognak megszégyenülni. Mindent egy lapra tettek fel. Jézus szeretetében, irgalmában, hatalmában hittek és bíztak. És az Úr ezeknek az embereknek HITÉT LÁTVA gyógyította meg a béna lelkét és testét, az egész embert tetőtől talpig, mindenestől. Jézus Krisztus kiemeli ezeknek az embereknek a cselekedetét. Volt bennük odaszánás, bátorság, idő, segíteni akarás, könyörület. Ilyen felszabadult arcokat, ilyen hit és lélek-gyümölcsöket szeretne látni ma is a mi Megváltónk, amihez természetesen hit, bizalom, és szeretet szükséges.

Az igazi szeretet nem állít fel határokat. Nem azt mondja: Egy bizonyos ideig elmegyek, de tovább nem. Ezt mutatja fel Jézus az irgalmas samaritánusról szóló példázatban. Milyen jó, hogy nemcsak magabiztos, és közömbös arcú embereket lehet látni, olyanokkal találkozni, ilyenek között élni. Vannak felszabadult, boldog arcok, akik, ha botladozva is, kereszteket cipelve is, de Isten kiválasztott és elhívott gyermekeiként, Isten dicsőségét szolgálva élik az életüket. Azt mondja az Ige: „Akik pedig befogadták (tudniillik Jézust), azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek, mindazoknak, akik hisznek az Ő nevében!” (Ján. 1,12.) És ezek az Isten gyermekei remélem testvérem, hogy te is, én is teremhetjük Urunk segítségével a gyümölcsöt. Lehetünk irgalmasok, mert mi is irgalmasságot nyertünk.

Három arcot láttatott meg a Szentlélek ezeken az esti alkalmakon. Ha mind a három arc ismerős volt, ha magunkat láttuk is a tükörben, nem baj. Sőt, az a jó! Csak nagyon komolyan tudomásul kell venni azt, hogy segítségre van szükség.  A segítség pedig közeledik. Jön, már itt van, már hallani a kopogtatását. „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz!” (Jel, 3,20.) Mert valójában, amikor Jézus elmondta ezt a példabeszédet az írástudó embernek, saját magáról beszélt. Ő jött erre a veszélyekkel teli, Jeruzsálemet Jerikóval összekötő útra, hogy mindenkit, aki rossz irányba halad és bajban van, megmentsen. Ezt mondja a Biblia nagyon tisztán, világosan: „Egy szívet és egy utat adok nekik, hogy engem féljenek mindenkor!” (Jer.32,39.) Igen, a mi irgalmas samaritánusunk nem más, mint a mi Megváltó Jézus Krisztusunk. Aki minden bűnből, bajból, betegségből megszabadított. És kész arra, hogy akik még a Jerikóba tartó veszélyes úton járnak, azokat is megmentse. Ez a drága evangélium. Ez az igazi örömhír!

És most térjünk vissza az Úr Jézus és az írástudó beszélgetésére. Jó feleleteket hallott Jézus ettől az embertől. Mindent tudott valójában, csak egyet nem tudott, azt, hogy KI AZ ÉN FELEBARÁTOM? A példabeszédből világossá vált előtte ez is. Jézus pedig nagyon gyakorlatiasan, határozottan ezt mondta neki: „Menj el, és te is hasonlóképpen cselekedj!”

És kedves testvéreim, ez a mindenkori megoldás. Azt mondja az Úr Jézus Krisztus, hogy amint Őt küldte az Atya ebbe a világba, úgy küldte Ő is az Ő tanítványait. Azt jelenti ez, hogy amiként Ő irgalmas samaritánusként szertejárt, és magára vette mások terhét, hordozta a mi nyomorúságunkat, ugyanúgy, ugyanazon indulattal kell szertejárnia az Ő megváltottjainak is a jelenvaló világban. Közületek testvéreim, aki azt akarja, azt szeretné, hogy a: ”Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután” (Mt. 25,21.) elismerése és dicsérete fogadja őt a mennyei dicsőség kapujában, az adja át szívét Jézusnak! És ajánlja oda valóságosan egész életét az Isten iránti engedelmességre,  -  Akinek mindent köszönhet  -  ugyanakkor  az emberek felé való szolgálatra.

Az irgalmasság gyakorlása a világban tapasztalható mérhetetlen szenvedés, fájdalom, nyomorúság enyhítése. Az irgalmas ember sebeket kötöz egy sebeket ejtő, könyörtelen világban. Jézus Krisztus egész földi élete erre mutatott példát. De csak azok lehetnek irgalmasok, akik kegyelmet nyertek. És azt a csodát is átélhetik, hogy másoktól kapnak irgalmat, amikor ők szorulnak arra.

Hadd mondjak még egy szép bibliai példát erről a minden értelmet felülhaladó kegyelemről és irgalomról. „Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad. De ha meghal, sokszoros termést hoz!” (Ján. 12,24.) Ezzel a képpel Jézus a saját sorsát szemléltette. Vállalta az emberré-lételt, a jerikói útra való jövetelt, vállalta a földbevetést, az elhalást, vagy helyesebben, a meghalást. Mindazért, hogy élet, életek szülessenek. Hogy legyen bő termés, gyümölcs. Harminc, hatvan és százannyi. Ebbe a szeretetkapcsolatba vonja be az Úr a hívőket. A választottakat. Az átadott életűeket. Remélem, hogy téged is,és engem is, kedves testvérem! Valóban kész vagy-e átadni Isten rendelkezésére nemcsak sok mindent, hanem mindent?! Aki alárendeli magát Krisztus uralmának, az a testvér  -  bárki legyen is az  -  a Lélek gyümölcsinek termésével mindig felülmúlja önmagát, és az Úr sokkal gazdagabbá teszi.

A kegyelem így függ össze az irgalommal. A kegyelem az Isten és ember közötti viszony helyreállítása. Mint ami akkor történt példázatunkban, amikor a samaritánus színre lépett. „Mert megjelent az Isten kegyelme minden embernek!”, mondja az Ige. Az irgalom gyakorlása pedig az ember és ember közötti viszony szeretetben való elrendezője. Gondoljuk csak el testvérek, hogy milyen óriási szükség lenne erre az irgalomra testvér és testvér között, egyház és egyház között, népek és népek között. Ha gyakorolná ezt a világ akármilyen apró szinten, más lenne az élet. De a kegyelem, a kegyelem Urának elfogadása nélkül ez nem megy. Ezért halljuk ezt a bíztatást, bátorítást is: „Ma, ha az Ő hangját halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket!” (Zsid. 4,7.) Ő ezt munkálja, felajánlja, de erőszakkal senkire nem erőlteti. A döntés és a felelősség a miénk. A tied testvérem! A kegyelem alatt élő embert pedig bevonja az Úr az irgalom gyakorlásába. És ez az irgalmas cselekedet, életforma mindig visszamutat és rámutat a megnyert kegyelemre.

Minden ember nyomorúságán nem tudunk segíteni. De akit Isten elénk hoz, azért már felelősek vagyunk. Vajon van-e erre látásunk, és a meglátáson túl szerető szívűnk, kinyújtott kezünk, és időnk a bajbajutott megsegítésére? Sokan erre talán azt mondják bizonytalanul, félénken, és nagy szerénységgel: Alkalmatlan vagyok én. Nincs már erőm, elfáradtam. A családomban kell helyt állnom, az is nagy teher. Én ilyen szolgálathoz nem értek. Sok valós, és elképzelt kifogást felhozhat mentségül akárki. Szeretett testvéreim! Valóban különbözőek vagyunk mindnyájan, és különböző ajándékokat kaptunk Urunktól. De nézzük meg kívülről ezt a mi szép csillahegyi református templomunkat. Ahány terméskő, az annyiféle. A mester, úgy illesztette ezeket a köveket egymásra, kicsit, közepeset, nagyot össze-vissza,  -  közben minden bizonnyal faragott is rajtuk,  -  hogy olyan templom formálódjék ki, mint amilyenben mi is gyönyörködhetünk. Minden kő a helyére került. Ha figyelünk, Isten minket is a helyünkre tesz! Csendüljön vissza szívünkben válaszként kedves testvéreim a szent, és csodálatos odaszánás, és mondjuk együtt élő hittel, ugyanakkor mégis külön-külön, mindenki magában, személyesen: „Itt vagyok én, küldj el engem!” (Ésa 6,8.)  Ámen.   

Deák Zoltán ny. református lelkipásztor

Elhangzott 2014. június 5-én a Budapest-Csillaghegyi református templomban

         

Szerző: Battyányi  2014.06.23. 23:16 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://csillaghegy.blog.hu/api/trackback/id/tr716406453

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.