Evangelizációs sorozat a Lukács evangéliuma 10,25-37 alapján.

  1.       Magabiztos arc (Luk. 10,30)
  2.       Közömbös arc Luk. (10,31-32)
  3.       Felszabadult arc Luk. (10,33-35)

 

2. Közömbös arc (Luk. 10,31-32.)

Kedves Testvérek!

            Tegnap este Isten Szentlelke megvilágított, és elénk állított egy magabiztos arcot, olyan valakit, akit később kifosztottak a rablók, és félholtra verve magára hagyták. Olyan úton járt, amelyik Jeruzsálemből Jerikó felé, lefelé vitte őt. Isten közelségéből ment a romlás városa felé. Makacsságának, magabiztosságának, önfejűségének köszönhette, hogy majdnem halálos sorsra jutott. Nem törődött senkivel, semmivel, mert azt gondolta, őt nem lehet legyőzni. Mindenre felkészült, nem érheti semmi meglepetés. Túlságosan bízott önmagában. De nagyot tévedett. Az ellenség mégis erősebb volt nála. Vérbe fagyva, félig holtan ott feküdt valahol az árok mélyén, kifosztva, tehetetlenül.

Isten Szentlelke azt is megláttatta velünk, hogy nem csupán egy régi izgalmas és megható horror történetrészt hallottunk, hanem ez a bizonyos „egy ember” mi vagyunk,  te és én kedves testvérem, akik most ebben a templomban vagyunk, és figyelünk az Igére. Mert a mi életünk is hajlamos a lefele menésre. Így van ez az első bűneset óta. Óriási nagy a csábítás. Az ellenség, az ördög jó praktikákat használ, hogy mi arra menjünk, amerre ő akarja. Ennek az útnak a vége pedig a kifosztás, megsemmisítés, halál. Ha nem jön segítség, nincs mentség! De azt is meghallhattuk, hogy igenis, van segítség! Mégpedig, egyedül Jézus Krisztus a segítség, Aki életre tud menteni.

Kedves Testvérek!

Mielőtt rávilágítana Isten Lelke a második arcra, a közömbös arcra, figyeljünk egy kicsit arra is, hogy Jézus Krisztus kinek, és milyen környezetben beszélt erről az „irgalmas samaritánusi” példázatról. Ezt olvastam fel: „Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse Őt, és azt kérdezte: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Egy bennfentes ember jött a Rabbihoz, aki mindennel tisztában volt. Tudta a parancsolatokat, ismert minden egyes törvényt. Arra volt kíváncsi, vajon milyen magyarázatot fog adni Jézus, az ő nagy, fogós teológiai kérdésére. Azt remélte, talán jól sarokba tudja majd szorítani, és ezzel megszégyeníti Jézust. Azt a Valakit, Akit annyian követnek, és Aki mindenben felülírja az írástudók, farizeusok tanítását.

De nemcsak az örök élet elnyerésének lehetőségéről kérdezett, hanem   -  miután világos es tiszta választ kapott  -  feltette azt a kérdést is, hogy: „De ki a felebarátom?” Mintha nem tudta volna. Megjátszotta magát az előtt a Jézus előtt, Aki a szívek és vesék vizsgálója, Aki előtt nincs, és nem lehet semmi rejtett dolog. Ennek ellenére a Szabadító Krisztus ezt a papi embert nem leplezte le. Nem fordított neki hátat. Nem mondta: Én átlátok rajtad, tudom, hogy milyen gonosz szándékkal tetted fel a kérdéseidet, tudom, hogy mi van belül benned. Ennek az álarcos, Jézus Krisztus iránt és az emberek iránt közömbös embernek elmondta az irgalmas samaritánusról szóló példabeszédet. Beszélt neki a háromféle embertípusról, hogy szálljon magába, okuljon, tanuljon belőle, és azzal zárta az Úr a beszélgetést: „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!”

Ennek a törvénytudónak az ábrázata is valamilyen szinten hasonlatos ahhoz az archoz, melyről ma este szól hozzánk Isten Igéje. Ő is közel van mindahhoz a jóhoz, széphez, igazhoz, amit, ha hittel, bűnbánó lélekkel, alázattal elfogadna, más lenne, másmilyen lehetne az élete. Az ISTENKÖZELSÉG azonban nem jelent számára semmit. Jézust, mint Urat, Messiást, nem fogadta el. Legalább is, ez az Igéből nem derül ki. Az Isten közelében élni, de nem Benne lenni, nagy veszélyeket hordoz.

És most lássuk meg ezt a másik arcot, a közömbös arcot. Két személyben hozza ezt elénk Isten Igéje. Egy pap, és egy lévita személyében. Nemtörődöm ez az arc. Előttük fekszik valaki, egy vérbefagyott ember, akin nem segítenek. Az ilyen közömbösségre szoktuk mi is mondani, hogy szívtelen. Kő szíve van. A szerencsétlen, bedagadt arcú ember, amennyire láthatott vérző szemével, úgy pislogott ki az árok mélyéről, és talán valami halvány remény éledezni kezdett benne, amikor lépéseket hallott. Talán mégis jön a segítség! – gondolhatta, sóhajthatta. De a léptek, ha közeledtek is, nem lassultak, hanem szaporodtak, és hamarosan ismét teljesen elhalkultak. Micsoda gyalázat! Még ma is háborog a lelkünk, és akár hányszor olvassuk, vagy halljuk ezt a tanulságos történetet, példabeszédet, keményen, és súlyosan elítéljük mindkét egyházi ember magatartását. Hogyan lehet ennyire semmibe venni egy bajbajutott életét?  -  tesszük fel a kérdést. Miért nem állt meg sem a pap, sem a lévita? Hogy mondja a Biblia?: „Történetesen egy pap ment lefelé azon az úton!” -  majd később ezt olvassuk: „Amikor egy lévita is ahhoz a helyhez ért…”

Itt van az Igében erre a felelet. Az itt elsősorban a nagy tragédia, hogy ezeknek az egyházi embereknek is, lefelé megy az útjuk. Jeruzsálemből, az Isten közeléből mennek el. Talán még nagyobb jelentősége van itt ennek a kijelentésnek. Egy pap ment lefelé… Azt várná mindenki,ez lenne a természetes, hogy megálljon, és segítsen. Hasonlóképpen a lévitától is ezt képzelné el mindenki. Ez lenne a feladatuk, küldetésük, és ők mégis mindketten elsietnek. Nem érünk rá!  -  minden bizonnyal mondták magukban.

Kemény üzenet ez, de ki kell mondani, hogy az egyházhoz való kötődöttség, legyen az papság, lévitaság, írástudói képesítés, vagy mai viszonylatunkban püspökség, esperesség, lelkészség, presbiterség, sem semmilyen tisztség, vagy a szertartásokban való részvétel, önmagában nem állíthat meg senkit, aki nem jó irányba közlekedik. Az álarcot, a kegyeskedő létformát fel lehet venni, de a szív éppen olyan kemény és közömbös marad, mint látjuk a bibliai példabeszédben. Nem véletlenül írja ilyen pontosan ezt az Ige. A lefele menő ember nem akar segíteni a másikon.

A kemény élet ilyen testvéreim. Az ördög praktikája ez. Mindenki csak magával van igazán elfoglalva. Csak az a fontos, hogy nekem minden jó legyen. Ne legyen szükségem, de ha van is, majd magam megoldom. Hogy mi van a másikkal, másokkal, az már nem érdekes. Mennyire elszörnyülködünk, amikor a rádióban halljuk, vagy a televízióban látjuk azokat a megrázó eseteket, amelyek megtörténnek nap, mint nap. Gyerekeket rabolnak ki fényes nappal, meg is verik őket, és akik látják, nem segítenek, nem lépnek közbe. Még nekem is bajom lesz belőle,  -  gondolják nagyon sokan, és elsietnek. Kicsiben is, nagyban is ez az igazi VALÓ VILÁG, nem pedig az, amit a televízióban bohóckodnak.

Így tett a pap, és lévita is. Mert az biztos, hogy látták. „Amikor látták, elmentek mellette”, ezt olvassuk az Igében. El tudom képzelni azt is testvéreim, hogy ez a vérbe-fagyba vergődő ember így nyöszörgött fájdalmasan: Vizet, vizet! – mert mindig ez az első és legnagyobbszükséglete egy hosszabb idő óta sebesülten fekvő embernek. De a közömbös arc, nem reagált erre. Elment mellette! Csak nem vagyok bolond, hogy kockáztassam az életem? Hátha közben visszajönnek a rablók, és engem is kifosztanának. Mi haszna lenne belőle ennek a szerencsétlennek, ha mellé fektetnének engem is. Elhúzni a csíkot minél gyorsabban, nem belekeveredni ebbe a veszélyes dologba. Ez a biztos, ez a biztonság, abból nem lesz, és nem lehet újabb tragédia!

Mit is mondott az Úr Jézus? „Aki pedig csak egyetlen pohár friss vizet is ad inni egynek e kicsinyek közül, bizony mondom néktek, semmiképpen sem fogja elveszteni jutalmát.” (Mt. 10,42.) A közömbösség, önzés nem olyan bűn sokak szerint, nem olyan kirívó, elvetendő, mint a rablás, gyilkosság, Isten-káromlás, és lehetne sorolni sokáig a nagy és fertelmes bűnöket. Az egoizmus, az önzés csak „bocsánatos botlás”, vagy még az sem, ami felett az Úr Isten is szemet huny. Így is mondhatnánk, hogy vallásos bűnöcske, amivel valójában nem kell foglalkozni. Ilyen a természete, és azzal el van intézve.  -  vélekednek erről nagyon sokan. Igen nagy tévedésben van az az ember, aki ezt így gondolja. Az Úr Jézus egyik példázatában olyan sikeres emberről beszélt, aki a közömbösséget és önzést testesítette meg. Ennek az embernek nem volt hiánya semmiben. Mindene megvolt, amit csak akart. Aztán még ráadásul bő termést is adott neki Isten. Mindezt látta, tudta, hogy mi mindene van, de ebből nem akart senkinek sem adni, mindent magához ölelt. Úgy gondolta, ezután kedvére élvezheti az életet, ehet, ihat, amit csak akar, ahogy neki tetszik. Nem törődött semmivel, és senkivel. És ennek az önző, mások iránt közömbös embernek azt mondta az Isten: „Bolond, az éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál? Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag”(Luk. 12,20-21.) Az önző, mások iránt közömbös arc, élet, erre a sorsra jut! Ahogy ő nem segít, úgy a másik is el fog menni mellette, és a vége: HALÁL!

A másik dolog, amit meg kell jegyeznünk a közömbös arcú emberről az, hogy nem is tudna segíteni. Még akkor sem, ha ez a foglalkozása. Ha pap, vagy lévita, vagy akármilyen egyházi munkában jártas. Pedig ezekben a berkekben a szeretetről nagyon sokat beszélnek. De lepereg róla. A máz sok mindent eltakar. Pedig, ahogy az Igében olvassuk: „Mert a teremtett világ fiai sóvárogva várják az Isten fiainak megjelenését”! (Róma 8,19.) Van igény, lenne igény arra, hogy az Úr akarata szerint járó ember lehajoljon a beteghez, és ne menjen el mellette érzéketlenül. De ki kell mondani, hogy aki ugyanazon az úton megy lefelé Jerikóba, az ugyanolyan megkötözött, szánalomra méltó ember, mint az, aki az árokban fekszik. Az a különbség kettőjük között: Az egyik tudja, óriási baj van, meghalok, elveszek. A másik viszont ezt még nem tudja, vagy ami még ennél is sokkal rosszabb, semmiképpen sem akarja tudomásul venni.

Kedves Testvéreim! Lehetnek valakinek nagyon tiszta tanbeli ismeretei, lehet, hogy nagyon világosan ismeri a váltság útját, lehet, hogy sokszor elolvasta már a Bibliát, de amikor oda kerülne a sor, hogy most pedig segíteni kellene, akkor nincs erő, nincs akarati szándék, nincs semmi. Sokáig lehetne sorolni azt, hogy mennyi csalódást okozott már a közömbös és tehetetlen arc a segítségért kiáltó embereknek. Mennyi jogos vád érte az egyházat, a mi egyházunkat is a legrangosabb vezetőitől kezdve a legegyszerűbb hívekig, azért, mert nem Isten akarata szerint végezték feladatukat és küldetésüket. Nagyon sokszor hallottam magam is: Az a szomszéd, rokon, ismerős, akárki, mindig a templomot bújja, de ha segíteni kellene, akkor mindig más dolga akad. Soha sem ér rá! Nem is kérek én ebből, az ilyen fajta életből, keresztyénségből. Nagyon szomorú, de a Jeruzsálemből Jerikó irányába járó ember képtelen a segítségnyújtásra.

Amióta nyugdíjas vagyok, havonta egyszer a Pomázi Kékkereszt csoportban szolgálok igehirdetéssel. A kékkeresztesek azok, akiket Isten az italtól megszabadított. Ott olvasta fel az egyik testvér a következő történetet: „Angliában az iszákosokat, akiket részegségen kapnak, súlyosan megbüntetik. Volt egy fiatalember, egy előkelő családnak a gyermeke, aki annyira rabjává lett az alkoholnak, hogy ismételten újra, meg újra részegség miatt a rendőrség kezébe került. Egyszer odakerült újra a tárgyaló asztal elé, és valaki, aki a kék kereszt egyesületnek a tagja volt, azt mondta: Itt van ez a nyilatkozat, és írja alá azt a fogadalmat, hogy soha többé nem iszik. Akkor a fiatalember csüggedten, elkeseredetten legyintett, és így válaszolt: Ó, én már aláírtam, nem is tudom hányszor, de nem segít. Ott állt a fiatalember mellett az édesanya, aki látva fiának romlását, végső kétségbeesésében megragadta a tollat és belevágta a karjába. Megtelt a toll az édesanyja vérével, átnyújtotta neki és azt mondta: Fiam írd alá az én véremmel ezt a fogadalmat. A fiú még egy próbát tett, és aláírta. Néhány nap múlva azonban ismét részegen találták.”

Kedves Testvérek! Minden bizonnyal sokan szembetaláltátok már magatokat olyan helyzettel, amikor minden jó szándék, jó akarat, és igyekezet ellenére sem tudtatok segíteni a rászorulónak. Gondolhatunk idős, beteg szülőkre. A valamikor tetterős, gyorsmozgású, tevékeny édesanya, édesapa egyszer csak megbetegedett. Ahogy múlt az idő, teltek a hetek, hónapok, úgy töpörödött a test, sorvadt minden porcikája a szeretett betegnek. Látta ezt a gyermek, unoka, és nem tudott segíteni. Nem csak az orvosság nem gyógyított már, hanem a mindent vállaló hozzátartozó is átélte azt a tehetetlenséget, hogy nem lehet segíteni, minden hiábavaló.

Kedves Testvérek!

Az Isten Szentlelkének csodálatos fénye, ma este leleplezte a közömbös arcot. Az Úr szava szól, és határozottan mondja: Állj meg, ne menj lefelé az úton, mert a veszedelembe visz! De ha már te nem tudsz megállni, mert annyira lejtős az út, akkor kiálts, akkor könyörögj. Van egy kedves evangéliumi ének, amely úgy érzem, ideillik. A sodródó, bajban, bűnben élő ember kiáltása ez. „Ki vagyok én, ki vagyok én, kinek lát engem az Isten? Sok bűnömért, vétkeimért, elítél engem az Isten? Utolsó, veszendő bűnös vagyok, csontomban kárhozat tüze sajog. Ha nem jön segítség! Elpusztulok!” Isten igazmondó tükre ezt a képet mutatta fel: Lelki értelemben ott fekszik a közömbös arcú ember is a magabiztos, de félig agyonvert szerencsétlen mellett. Jön-e segítség? Van-e szabadulás?

És az Úr jön! Ez az Ige is erősít, reménységet ad, melyet Ezékiel próféta szájába adott Isten. De természetesen szól nekünk is. Így hangzik: „Életemre mondom, így szól az én Uram, az Úr: Nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Miért halnátok meg, Izráel háza?” (Ezék. 33,11.) Rajtad sem segíthet senki más, csak egyedül Jézus. Őbenne van a megtartatás, és az élet. Egyedül Ő az, aki bekötözheti a szíved vérző sebét, vagy a közömbös kőszív helyett hús szívet ad. Ő az, akinél van a szabadulás, szabadítás, mert Ő a Szabadító Úr! Ámen.

Deák Zoltán ny. református lelkipásztor

Elhangzott 2014. június 4-én a Budapest-Csillaghegyi református templomban

Szerző: Battyányi  2014.06.23. 23:11 Szólj hozzá!

Címkék: református 2014 evangélizáció Csillaghegy Deák Zoltán

A bejegyzés trackback címe:

https://csillaghegy.blog.hu/api/trackback/id/tr516406389

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.