Az alábbi interjú a Reformátusok Lapja 2012.január 8-i számában jelent meg.
Amikor tavaly Pro Óbuda díjat kapott Deák Zoltán nyugalmazott református lelkipásztor, a kerület polgármestere úgy méltatta, hogy az élete egybeforrt Óbuda, ezen belül Csillaghegy elmúlt nyolc évtizedének történetével, és igazi, nagy családdá formálta az itteni gyülekezetet. Az 1932. január 5-én született Deák Zoltán a teológia elvégzése után 1957 tavaszán segédlelkészként kezdett szolgálni a Budapest-Csillaghegyi Református Egyházközségben, majd hosszabb vidéki „kitérőt” követően, 1971-ben tért haza. Harminc évig vezette lelkipásztorként a csillaghegyi gyülekezetet, s nyugdíjasként továbbra is ide tartozik, itt szolgál hűségesen feleségével együtt.

–    Mit jelent Zoli bácsi számára az, hogy „légy hű mindhalálig” egy helyhez, egy közösséghez?
–    Aki életének legnagyobb részét egy városban vagy faluban éli le, nem is tehet mást, mint hogy szeresse azt a helységet, az ott élő embereket. Születésemkor már Csillaghegyen éltek szüleim és két bátyám. A gyermekévek ezer eseménye, élménye mind itt formálták lelkemet. Akkoriban sokkal jobban ismerték egymást Csillaghegy lakói, mint manapság. A Róka-hegytől a Dunáig, Békásmegyertől Rómaifürdőig minden utcát bejártunk mi gyerekek, fociztunk, úsztunk, szánkóztunk, szórakoztunk. Az óbudai Árpád Gimnázium évei is kitörölhetetlenek emlékeimből. A nyári szünidőkben asztalos, pék és kőműves melletti munkával készültem az életre. Aztán érettségi után jött az igazi munka. Két év a Központi Statisztikai Hivatalban, majd három év a Csillaghegyi Lenárugyárban. Mindeközben már jártam a budapesti teológiára, mert 1951 áprilisában Isten úgy könyörült rajtam, hogy rámutatott bűneimre, de a feloldozást is megadta, és megtudtam, hogy lelkipásztornak kell lennem. Amikor 1957 elején befejeztem tanulmányaimat, a püspöki hivatal Csillaghegyre rendelt ki segédlelkésznek, nemsokára lesz ötvenöt éve, hogy megkezdődött lelkipásztori szolgálatom. Addigi huszonöt évem azonban nemsokára félbeszakadt, tizennégy évre távol kerültem „fatornyos templomunktól”. Két évig Kiskunhalason szolgáltam, majd a Duna menti Ordasra kerültem, ahol megválasztottak lelkésznek. Még abban az évben házasságot kötöttem Nagy Zsuzsannával, Istentől három gyermeket kaptunk ott. 1971-ben jött a hívás Csillaghegyről, amikor Tóth Ernő lelkipásztor, lelki apám, hazatért teremtő és megváltó Istenéhez. Örömmel jöttem, és következett a harminc áldott év a régi, ismert helyen, lelkipásztori megbízatással. Amikor 2001-ben elkészült a békásmegyeri templom, és az ott lakó hívek önálló egyházközséget alapítottak, úgy gondoltam, mivel hetvenedik évemben járok, itt az ideje, hogy nyugdíjba menjek. Szentendrére költöztünk, de feleségemmel azóta is visszajárunk az alkalmakra Csillaghegyre, és ha lehetőséget kapok, szívesen szolgálom Uramat. Dióhéjban ennyit mondhatok, mint csillaghegyi lokálpatrióta.
–    Hogyan érzi, miért került ide, és mi – vagy ki – tartotta meg ezen a helyen, ebben a közösségben egy egész életre?
–    Szüleim Székelyföldről származtak, mindketten fiatalon kerültek Budapestre, itt ismerkedtek meg és kötöttek házasságot a Szilágyi Dezső téri református templomban. 1930 tavaszán már két gyermekkel költöztek Csillaghegyre, így az én első ide kerülésem természetes volt. A második annál csodálatosabb. Egy fővárosi gyülekezetben 1971-ben – a szocialista rendszerben – nem volt egyszerű dolog lelkipásztort választani, de az egyházi felső vezetés is kénytelen volt tudomásul venni, hogy a csillaghegyi presbitérium egyhangúlag engem hívott meg Ordasról, a gyülekezet pedig közfelkiáltással választott meg lelkésznek. Természetesen örültem, hogy hazajöhettem, de kevés lett volna az én akarásom, törekvésem, igyekezetem. Nagyon beigazolódott az Ige igazsága: „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. Ha az Úr állított erre a helyre, akkor itt kell hűségesnek lenni, és a kapott talentummal becsületesen szolgálni.
–    Mit tart a legfontosabbnak, a legtöbbnek, amit megélt és elért az életében, és mi az, ami csalódást, fájdalmat okozott?
–    Mindent az Úr Istennek köszönhetek és köszönök. „Mid van, amit nem úgy kaptál, ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel vele?” – olvassuk az Igében. Éppen ezért sikerről, teljesítményről nem lehet és nem szabad beszélni. De a gazdag Isten sok-sok ajándékot tud adni. Így köszönöm a családomat, hűséges segítőtársamat, akivel nemrég ünnepeltük ötvenegyedik házassági évfordulónkat. Négy gyermeket kaptunk az Úrtól, már hét unokánk is van. A gyülekezetben végeztem a munkát, ahogy erőm és tehetségem engedte. Jó volt látni azt, hogy nem minden mag esett rossz helyre. Ebből a kis-közepes nagyságú csillaghegyi gyülekezetből a harminc éves szolgálatom alatt hat lelkipásztor került ki, és állt szolgálatba. És nagy öröm volt számomra, hogy a mi gyülekezetünkből létrejött egy új gyülekezet, és elkezdhette önálló életét Békásmegyeren. Kudarcként, fájdalomként pedig azt kellett megélni, amikor a meglátogatott családok – ahol a gyermekek meg voltak keresztelve – hivatkoztak mindenre, csak ne terheljük le őket, majd jönnek a templomba, ha ráérnek. Hála Istennek, azért voltak jó példák is.
–    Nyolcvan évesen hogyan érzi magát, és még milyen céljai, tervei vannak? Ebből a szolgálatból egyáltalán lehet-e nyugalomba vonulni?
–    Régen egy 80 éves bácsi nagyon öreg embernek számított. Ma ezt nem írom alá. Vannak testi bajok, fáj itt, fáj ott, de ha az ember felébred, megköszönheti az új napot a Teremtőtől. Fejfájással, asztmával, lumbágóval huszonöt éve küzdök, megszoktuk egymást. De mert a teherbírásom kisebb, ezért a fájdalom is enyhült. Elmúlt a migrénem, Isten erről is tud, így fogadom el. Milyen terveim vannak még? Piszkozatban megvan az életrajzom, ezt szeretném képekkel illusztrálni, és ha tehetségem lesz rá, kiadatni. A pozitív és a negatív tetteimből is tanulhatnak majd az olvasók. A gyülekezetben jelenleg és a jövőben is szívesen szolgálok, mert ha erőt kap Istentől az ember, akkor nem teheti meg, hogy amit látott és hallott egy életen át, azt ne szólja. Ez a munka nem nyugdíjfüggő!
–    Mit szeretne még hirdetni, elmondani a családjában, gyülekezetében, a tágabb közösségében, amit talán nem eléggé világosan, nem eléggé hangosan mondott el?
–    Én már újat nem tudok mondani, nem is akarok. Viszont újra meg újra el kell mondani a legfontosabbat családnak, gyülekezetnek, mindenkinek, hogy az Isten szeretet, és az Isten szereti ezt a világot, ezért küldte Jézus Krisztust erre a földre. És mindezt imádkozó szívvel úgy szeretném ezután is tovább adni, ahogy az Ige tanított rá: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!”

Faggyas Sándor