Evangelizációs sorozat a Lukács evangéliuma 10,25-37 alapján.
- Magabiztos arc (Luk. 10,30)
- Közömbös arc Luk. (10,31-32)
- Felszabadult arc Luk. (10,33-35)
Magabiztos arc (Luk. 10,30.)
Kedves Testvérek!
Egy olyan jézusi példabeszédet választottam ezekre az előttünk álló estékre, amelyet közületek is nagyon sokan ismernek. A Biblia kijelentésében mégis az a csodálatos, hogy a jól ismert történeten keresztül is tud mindig újat mondani Isten. Az Ő Szentlelke megeleveníti az Igét, adja a fényt, és máris olyan üzenetet kap, vagy kaphat az ember, te és én, testvérem, amely azelőtt talán soha fel sem tűnt. Amely megfogja a szívet. Amely gondolkodóba ejt. Vagy, amely odakényszerít Jézus Krisztus golgotai keresztje elé, hogy ott megtörténjék az őszinte vallomás. Így figyeljünk Testvérek Urunk üzenetére, melynek címét ugyan én fogalmaztam meg így: „Három arc, a Szentlélek fényében”, de hiszem, hogy a mi kegyelmes Megváltónk szól mindnyájunkhoz Lelke által, és így lehet, vagy így lesz áldássá minden egyes mondat a Reá figyelő számára.
Az első arc, egy magabiztos ember arca, aki halálos veszedelembe került. Ma este vele ismerkedjünk meg. Ezt mondja az Ige, úgy kezdődik a példázat: Egy ember… Azt mindnyájan tudjuk, hogy az „egy”, határozatlan névelő. Azt jelenti ez, hogy lehet ez az ember akárki. Nincs meghatározva, hogy kicsoda, nincs nevesítve. Lehetsz akár te is testvér, és most vedd nagyon komolyan, hogy rólad beszél ez a példázat. Te vagy az az egy ember. Nem vitatja Isten Szentlelke, hogy a világ szemében majdnem tökéletes ember vagy. Hogy a munkahelyeden becsületesen és tisztességesen dolgozol. Hogy hűséges férj, vagy feleség vagy. Nem vitatja, hogy gondoskodó szeretettel veszed körül családod tagjait, vagy szófogadó gyermeke vagy szüleidnek, ha még azok élnek. Mindez igaz lehet emberi mércével mérve, de azt mondja Isten Igéje, hogy „mindnyájan vétkeztek, és híjával vannak az Isten dicsősége nélkül, és egyetemben haszontalanokká lettek!” Ez az egy ember olyan, aki Isten büntetése alatt van, úgy él, ugyanakkor Isten dicsősége nélkül járja a világot.Megdöbbentő, de ez az igazság.
Az „egy” szó azonban, nemcsak határozatlan névelő, hanem számnév is. Ez pedig azt jelenti, hogy egy emberről van szó. Nem kettő, három, sok, hanem csak, és kizárólagosan egy! És itt megint csak mondhatjuk, hogy te vagy ez az egy, kedves testvérem, vagy ugyanúgy én, de EGY személy, akiről az Ige beszél. Nem a szomszéd, nem a munkatárs, nem az iskolatárs, és nem senki más. Egyedül kell vállalni minden felelősséget minden tettért. Nem lehet egyetemlegesen kezelni az élethelyzetet, sem semmiféle bűnt. A kollektív bűnösséget mostanában ugyan sokat és sok helyzetben hangoztatják, ami fellazítja a bűn súlyosságát. Mert így egyszerűbbnek látszik a megoldás, a felelősség terhe. A sok bába között pedig elvész a gyermek. Minden bizonnyal sokan jártak azon a forgalmas úton, de Jézus csak egy emberről beszélt, - legalábbis a példázat elején.
Mindezek után ezzel a magunkba nézéssel, és belső önvizsgálattal figyeljük, hogyan szól az Úr Jézus, mit olvastam a Bibliából. „Egy ember ment lefelé Jeruzsálemből Jerikóba”! Ment lefelé.Tudjátok testvérek, hogy a lefelé menni cselekvésben benne van az önkéntesség? Én állok fel, én indulok el, én megyek arra, amerre akarok, amerre az utam visz. Erre talán soha nem is gondolunk, de igen, mozdulatainkban, cselekvéseinkben van önkéntesség. Még a rossz lépések, a botlások, a bűnök elkövetésében is. De azután eljön az az idő, egy bizonyos pont után, amikortól kezdve már nem ura az ember önmagának. Amikor már a lefelé menő úton nem lehet megállni. Amikor már a bűn sodorja az embert lefelé. Gondolhatunk a kis hógolyóra, ami a hegy csúcsáról elindul, és gurul, gurul lefelé, és mire lakott területre ér, hatalmas lavinaként söpri el a házakat. Milyen veszedelmes helyzetet idéz, vagy idézhet elő ez a lefele menés, vagy süllyedés. Ez az ember életére nézve, reád és reám is, kedves testvérem, igaz.
A tékozló fiú példázatában megdöbbentő módon látjuk ezt a mélyre, és egyre mélyebbre való süllyedést. Úgy kezdődött, hogy szakadás támadt a fiú szívében az édesapja iránt. Nem érezte jól magát az atyai házban. Önállósulni akart, meg akarta valósítani önmagát, amit ma is annyira sulykolnak bizonyos körök a mi magyar társadalmunkban is. Aztán elment otthonról ez a fiú. Hosszú utat járt be, míg a disznóvályúig ért. Egyre mélyebbre és mélyebbre. De még volt ennél is lejjebb, mert még abból a moslékból sem kapott enni, amit a disznóknak adtak. Gondolkozzunk el ezen, testvérek!
Emberünk süllyed alá, ment lefelé Jeruzsálemből Jerikóba. Jeruzsálem, a BÉKE városa volt. Ott lakott az Isten, a zsidó hit szerint a szövetség láda felett trónoló keruboknak a szárnyai között. Oda zarándokoltak az egész országból. Ott volt a szent templom. Isten élményt, békét kerestek e helyen az emberek. Jerikó pedig az a város volt, amelyiket Józsué megátkozott. Annak idején, amikor elfoglalta azt mondta: „Aki ezt újra felépíti, az ő elsőszülött fiának vérébe rakja fundamentumát. A város kapuját pedig másodszülött fia vérébe állítsa fel. ” (Józsué 6,26.) Később, mikor az istentelen Akháb király uralkodott Zsidóországban, egy Hiel nevű ember fel is építette a várost, de pontosan úgy, ahogy Józsué valamikor megmondta. ( I. Kir. 16,34.) Fiai életébe került az építkezés. A Teremtő és Mindenható városából, Jeruzsálemből, a dicsőségnek, a szent városnak falai közül így vezet az út a romlás városába, Jerikóba, lefelé. Ez az ember állapota az első bűnesettől fogva. Istentől elszakadni, a magam útját járni, nem törődve semmivel, azzal sem, hogy milyen következményei lehetnek ennek az útnak.
Azt is meg kell jegyezni, hogy ez a kb. 30 kilométeres út nem volt valami különleges út. Jártak rajta sokan. Élénk volt a forgalom. Még vendégfogadó is volt az úton, talán több is. Arra az útra emlékeztet ez az útirány, amelyikről az Úr Jézus beszélt más helyen. Arra az útra gondolok, amelyiknek tágas kapuja van, amelyik jó széles, amelyiken sokan járnak, és a VESZEDELEMBE VISZ! Mint ahogy ez az út is veszedelembe vitte azt az EGY EMBERT, AKI MENT LEFELÉ JERUZSÁLEMBŐL JERIKÓBA!
Így szól mai Igénk tovább:, „És rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva, elmentek!” Minden bizonnyal nem ez volt az egyetlen rablótámadás ezen az úton. Másokat is kifoszthattak itt, amiről az Ige nem beszél. De a rablók mindig olyan helyet, olyan területet választottak, ahol az utasforgalom jó. Hiszen ebből éltek. Most is kileshették a legalkalmasabb pillanatot, amikor lecsaphattak, hogy aztán a jó, búsás zsákmánnyal eltűnhessenek. Így hagyták ott a vérbefagyott embert.
Azért fontos ezt tudnunk a Jeruzsálemből Jerikóba lefelé menő emberrel kapcsolatban, mert ez a tény - hogy így járt - megnöveli a felelősségét. Egészen biztos, hogy kapott figyelmeztetéseket, jó tanácsokat, intéseket. Vigyázz, mert veszedelmes az út. Odaállhattak mellé azok, akik nagyon szerették, és kérték, hogy ne menjen. De ez az ember tökéletesebbnek tartotta magát másoknál. Tud ő magára vigyázni, mondhatta nekik, és magának is. Ismerem azokat a veszedelmeket, amelyek várnak rám az úton. Fel vagyok készülve. Azt is tudom, hogy rablók is garázdálkodnak, de velem ilyesmi nem történhet meg. Micsoda magabiztosság ez.
A legtöbb ember ilyen. Milliók élnek és járnak így, mint ez az ember. Talán te is testvérem. Hiába a szerető szó, hiába a figyelmeztető Ige. Felesleges Isten szava, mert az egyik fülön be, a másikon ki, és a kemény makacs szív nem engedi igazán, hogy valami megtörténjen belül. A felelősség terhével kell hordozni a következményt. Mert az az ellenség, a rablóbanda, nem lebecsülendő. Nagy hatalma van. Sokkal erősebb, mint te, vagy én.
Szeretném felhívni a te figyelmedet is testvérem, hogy Isten Igéje ezt mondja róla: Mint ordító oroszlán, szerte jár, keresve, hogy kit nyeljen el. Kit tegyen tönkre. Kit hagyjon ott az út szélén kifosztva, félholtan. Keresi azokat, akik balgatag módon a kezeibe futnak, akik minden figyelmeztetés ellenére sem maradtak a biztos helyen. Jézus Krisztus rablónak mondja ebben a példázatban az Isten és ember legnagyobb ellenségét, az Ördögöt. Nem alkalmi piti zsebtolvajnak, akik csak megkárosítják az embert. Nem is besurranónak, akik felkapkodnak valamit a lakásban, és tovább állnak. Rablóról van szó, aki mindent elvesz, teljesen kifoszt, még az életet sem kíméli.
Jegyezd meg jól azt is testvérem erről az úton ólálkodó ellenségről, hogy szereti letagadtatni magát. Mintha nem is lenne. Mintha a Bibliában írottak, mind csak mese lenne. Semmit sem kell komolyan venni. Oda jutott a világ, és azon belül magyar népünk is, hogy a lólábbal, nagy szarvakkal, és farokkal megfestett ördög képek már senkit nem ijesztenek meg. Még el sem gondolkoztatják az embereket, valóságos létezéséről. Úgy gondolom, tudott dolog az mindnyájunk előtt testvérek, hogy a hadászatban az ellenség megtévesztésének legelemibb feltétele az, ha a győzni akaró fél, úgy tünteti fel magát, hogy nagyon gyenge. Szinte nem is tekinthető ellenségnek. A másik oldalon pedig nem veszik komolyan, bíznak a maguk erősségében. Amikor aztán összecsapnak, elveszíti a magabiztos hadsereg a harcot. Így jár az ember is az ördög ellenséggel, ha nem vigyáz.
Ez a mi bibliai emberünk is BELEESETT a rablók kezébe. Bele pottyant. Mint mikor az őzike, vagy szarvas belepottyan az orvvadászok vermébe. Előzőleg ügyes, de gonosz emberek szépen behantolják a gödröt gyeppel, talán még csali ennivalót is tesznek rá, és amikor odaér a kiszemelt állat, megdöbbentő módon egyszerre csak váratlanul besüpped a talaj, és a mélybe pottyan a vad. A zsoltáros is átélte ezt a zuhanást, amikor azt írta, hogy „mély sárba estem bele”, átélte a veszedelmet.És ezt, senki emberfia nem kerülheti el, sem te, sem én, ha ezen az úton megyünk lefelé, Jeruzsálemből Jerikó irányába.
És még mindig nincs vége. Mert kifosztásról, verésről, otthagyásról is tudósít a Biblia. Úgy mentek el az agyonvert ember mellől a rablók, mint akik azt gondolták, ez a szerencsétlen már nem fog feljelentést tenni, vagy tanúskodni ellenük. Vérbe-fagyba, halottnak gondolva mentek a zsákmánnyal. Ő maga is tisztában volt azzal, hogy menthetetlen.
Kedves Testvér, ez az ördög munkája! Kifoszt. Megszegényít. Pedig eleinte mindent megígér. Milyen jó lesz. Kacsalábon forgó várakat mutat fel, csodálatos terveket rajzol az ember szeme elé. Ha pedig most magadba nézel, egy pillanat alatt visszapereg a múlt, máris rájössz, hogy mennyire nem sikerültek az álmok, mennyi szép ábránd után jött a kemény valóság. Nem lett a csillogó mézesmadzagból semmi. Ahogy a felhőt tovább viszi a szél, úgy vitték tovább a te ábrándjaidat, tépték szét reménységeidet a sötét gonosz erők. Te pedig ott maradtál tépetten, kifosztottan, üresen, semmi nélkül.
Gondoljunk jól bele ennek az embernek az állapotába, helyzetébe. Félholtra verték és otthagyták. Magára hagyták. Semmi közük hozzá többé. Elvették mindenét, amit csak tudtak. Döbbenetes. Az a kép jön elém, amikor Júdás, árulása után visszament a főpapokhoz. Megbánta, amit tett. A pénzt is visszaadta volna, csak engedjék szabadon Jézust. „Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el” – mondta. Azok pedig azt felelték: „Mit törődünk vele, a te dolgod!” Júdást ebben az összetört, bűnös, halálos helyzetében magára hagyták, helyesebben eltaszították. Edd meg, amit főztél!, mondja a közmondás. De ezt mondja és teszi az ördög is, csak sokkal keményebben. Nincs benne irgalom. Ez a kegyetlen ellenség leselkedik az úton.
Van-e megmenekülés? Van-e szabadulás ebből az állapotból? Az Ige nem söpör semmilyen bűnös állapotot a szőnyeg alá. Még a bibliai emberek közül is sokan voltak hasonló helyzetben. Néhány ismerős példát hadd mondjak, végezetül. A zsoltáros így imádkozott félholt állapotában: „A mélyből kiáltok hozzád Uram! Uram, halld meg szavamat. Ha a bűnöket számon tartod Uram, Uram, ki marad meg akkor?” (Zsolt. 130,1-3.) Jónás próféta könyörgése is hasonló. Ezt olvassuk: „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és Ő meghallgatott engem. Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek aljáig, örökre bezárult mögöttem a föld!” (Jónás 2,3-7.) Pál apostol, amikor az ördög erejét, és a maga gyengeségét látta, ezt kiáltotta: „Ó, én nyomorult ember! Ki szabadit meg ebből a halálra ítélt testből? (Róma 7,24.) Hadd hirdessem kedves testvér boldog örömmel, hogy IGEN, IGEN, VAN MEGMENEKÜLÉS, VAN SZABADULÁS! Az előbb idézett kiáltozó, vergődő zsoltárost, prófétát, apostolt is megmentette az Úr.
Ma este egy magabiztos, de halálos veszedelembe került arcot mutatott fel Isten Lelke. Nézzünk bele a tükörbe, a tükör pedig nem csal, és lássa meg mindenki önmagát. Beszabad ismerni, hogy nagy a baj. Áldott, gyógyító orvosra, szabadítóra van szükség ma is. Mert: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” És a mi Urunk Jézus Krisztus azért jött, hogy ezeket az elveszetteket megkeresse és megtartsa az életre, az örök életre! Ámen.
Deák Zoltán ny. református lelkipásztor
Elhangzott 2014. június 3-án a Budapest-Csillaghegyi református templomban
