Textus: Lukács 24,50-53
Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták Őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Mindig a templomban voltak, és áldották az Istent!
Kedves Testvérek!
Elmúlt nagypéntek ünnepe. Mint mindig, megrázta szívünket az Úr Jézus halálának valósága. Érettünk, miattunk, és helyettünk ment a golgotai keresztre, hogy mi ne az örök halálba vesszünk bűneink miatt, hanem az Ő áldozatát elfogadva, életet, és egykor örök életet nyerjünk.
De átélhettük a húsvét csodáját is. Az Atya Isten hatalmas erővel kihozta szent Fiát a sötét sírból. A követ elhengerítette. Boldogan énekelhettük, a KÁRPÁT MEDENCE református népe, - még külön mi csillaghegyiek is, - igaz, csak mindenki a maga otthonában, bezártan, de mégis szabadon: Krisztus feltámadott! Kit halál elragadott. Örvendezzünk, vigadjunk….! (185. dicséret.)
Egyházi naptárunk szerint még nem érkeztünk el a mennybemenetel ünnepéig. Jézus feltámadása és földről való távozása között 40 nap telt el. Ez idő alatt többször, több helyen jelent meg az Úr. 1. A zárt ajtók mögött (karanténban lévő) tanítványainak, akiket így köszöntött: Békesség néktek! (Ján. 20,19.) Bezárt otthonainkban ebben az évben, ezt a köszöntést hallottuk mi is? 2. A kételkedő Tamás hitét megerősítette, amikor ő olyan hitetlenül szólt: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem kezemet az oldalára, nem hiszem! (Ján. 20,25.) Ez a kemény férfi eljutott a leborulásig. Én Uram, és én Istenem! (Ján. 20,28.) Nem voltunk-e „tamáskodók” az Úr hatalmát illetően, amikor hallottuk nap, mint nap a híreket, hogy mennyi embert vitt már el ez a vírus? Jézus szelíd hangját felfogta-e a fülünk, és főleg a szívünk: Boldogok, akik nem látnak, és hisznek?! (Ján. 20,29.) 3. A tétovázó tanítványoknak megjelent akkor is, amikor azok halászni mentek, hogy „elüssék az időt”. Megtöltötte a hajójukat halakkal. Így írja az Ige: Kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt! (Ján. 21,6.) Hatalmát igazolta. Gondoskodott róluk. Tudjuk, hisszük, hogy minket is lát, ismer, és velünk van ebben a nehézségünkben? Nem kell, nem szabad aggodalmaskodnunk! Sokkal inkább jó szívvel, hálával, örömmel énekelni: Ne aggodalmaskodjál! Nézz Istenedre fel! Lehetne még eseményeket sorolni, hogy mi történt a negyven nap alatt, de nekünk most a mai napra szóló üzenetet kell megértenünk.
Bibliaolvasó Kalauzunk ezt a fent olvasott négy rövidke versszakot jelölte ki olvasmányul. A címe: Jézus mennybemenetele! Ez volt az a pillanat, amikor az Úr Jézus „elszakadt” tanítványaitól. Az előző negyven nap sem volt már olyan, mint a halála előtti három év. De ezután testi szemeikkel többé egyáltalán nem láthatták Őt. És ez azóta is így van. Testi szemünkkel mi sem láthatjuk az Urat.
Mégis, örömmel tértek vissza a tanítványok Jeruzsálembe. Elgondolkoztam ezen a mondaton. Miért nem szomorkodtak? Örülni akkor szoktunk, ha olyan valaki megy el tőlünk, akit nem nagyon kedvelünk. Aki kifáraszt minket sok beszédével. Akiből csak a panasz árad, és minket is elkeserít. De, akit szeretünk? Annak a távozása fáj, elszomorító. A tanítványok mégis örültek. Mert áldást kaptak. Jézus úgy emelkedett fel a felhők közé, hogy közben áldotta őket.
Nagy jelentősége volt az Ószövetségi időben - de még Jézus korában is - az áldásnak. Sajnos, mi nem vesszük komolyan. Csak egy áldást szeretnék kiemelni a Szentírásból. Mózes mondta ezt: Boldog vagy Izráel! Kicsoda olyan, mint te? (V. Mózes 33,29.) A Nébó hegyén mondta ezeket a szavakat. Különös szépség árad ebből az áldás-sorozatból. Tudta, hogy Isten rendelése őfelőle az, hogy itt kell meghalnia, és nem mehet be Kánaánba. Áldásra emelt kezekkel búcsúzott. Minden törzs számára külön mondott Igét. A befejező mondat volt a fentebb írt idézet. Az áldásban mindig szeretet van. Mózes áldásában is. Ha az eltelt negyven évre gondolt volna, amelyben vándoroltak, annak keserűségeire, nem tudott volna úgy búcsúzni, mint ahogyan most tette. Nem volt benne semmi elmarasztalás. Pedig mennyi fájdalmat jelentett neki a sok elégedetlenség, zúgolódás. Nem gondolt a bántásokra, amit a zsidók okozott számára. Csak a legjobbat, legszebbet kívánta népének. Tiszta szívből megbocsátott mindenkinek. Nem volt benne senki felé semmilyen fenntartás, vagy elmarasztalás. Őszintén szolt az áldás.
Az Úr Jézus áldását, amit mennybemenetelekor mondott, még ennél a mózesinél is sokkal tisztábbnak, szeretetteljesebbnek érzem. Pedig Őt még sokkal több és nagyobb meg nem értés, megaláztatás érte. Neki még a kereszthalált is el kellett szenvednie. Lukács szűkszavúan írta ezt: Megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük. Még jó, hogy ez az evangélista az Apostolok cselekedeteiről írott könyv elején sokkal bővebben írt a mennybemenetel előtti percekről. Ott olvasunk a megbízatásról, - ahogy Máté evangéliumában is erről olvasunk más szavakkal, - és akkor ott kapták a tanítványok, és a mindenkori tanítványok, mi is, a Szentlélek ígéretét, Akit Maga helyet küld, ad, hogy velük/velünk legyen mindörökké.
Siettek vissza a tanítványok Jeruzsálembe, a templomba. Isten védelmét keresték. Tudatosan néztek az „ég felé”, ahogyan látták ők Jézust felmenni a mennybe. Ez a tudat imádkozóvá tette őket. Áldották az Istent.
Kedves Testvérem! Isten megkérdezi tőled/tőlem, hogy hova nézünk? Merre jár a szemünk és szívünk? Az ég felé nézünk-e, vagy „földre nézők” vagyunk? Isten megkérdezte egyszer Káintól is: Miért horgasztod le a fejed? (I. Mózes 4,6.) Ismerjük a történetet, mi történt azután. Mentsen meg Isten ettől a lehorgasztott, elcsüggedt lefelé néző szemlélettől. Sokkal inkább tegyük azt, amire Isten Lelke bátorít, biztat, kér: Nézzünk felfelé, és áldjuk az Istent, Akinek áldásából élünk!
Deák Zoli (bácsi)
