Amikor Hitler a német protestánsok körében jelentkező, - vele szemben álló, - erős hitvalló törekvéseket le akarta törni, egy rendkívüli lelkipásztori gyűlésen a következő kijelentést tette: „Vegyék tudomásul önök, hogy a német népért én hordozom a felelősséget!” Volt ezen a konferencián egy Niemöller Márton nevű lelkipásztor, aki az első világháborúban tengeralattjáró kapitány és nagyon elszánt, kemény katona volt. Be sem akarta fejezni a harcot a háború végén, még saját parancsnoksága felszólítására sem. Amikor végül mégis felszínre jött a tengeralattjáróval, sőt, a következő időkben az is felszínre került benne, hogy mennyire az ördög mesterműve a háború, beiratkozott a teológiára és elvégezte azt. Ezért és így vehetett részt lelkészként ezen az említett konferencián.
Ez a kemény katona most már Isten igéjétől megragadva, hitben is férfiúvá válva, a következőket válaszolta Hitler kijelentésére: „Führer, azt a felelősséget, melyet Isten helyezett a vállunkra a német népért, ön sem veheti le mirólunk!”
Hitler megérezte a megnyilatkozás erejét és veszélyét, és mint „személyes foglyát” záratta börtönbe! Isten csodája volt, hogy a börtönben megélhette a háború összeomlását, és hatalmas erővel hallhattuk őt még mi is, szólani a Debreceni Teológián.
Miért jegyeztem el ilyen nagyon lerövidítve ezt a történetet? Azért, mert anélkül, hogy rossz és megengedhetetlen beazonosításokat végeznénk, a magyar református őrálló presbiter és a belőlük formálódott Szövetség és bizonyára egész egyházunk, sőt protestáns világunk, de az egész magyar keresztény, keresztyén közösségünk hordoz olyan felelősséget Isten előtt, - ezért a nemzetért, - melyet senki le nem vehet a vállunkról. Sem a racionális okosság, sem a liberális etikai relativizmus és cinizmus, sem a másság megszállottjai. És még a nemzeti eladósodottságunk megörökölt nyomorúságával és súlyával sem engedhetjük meg, hogy idegen erkölcsök tanítói néma ebekké tegyenek.
Hálásak vagyunk Istennek, és embertárainknak is, ha hasznosan munkálkodhatunk. Nagyra becsülünk minden társadalmunkban és nemzeti életünkben tapasztalhat jó szándékot, és erőfeszítést, és szűkebb körünknek, lelki otthonunknak, református világunknak ajándékaiért és nyugalmáért áldjuk az Urat. Nagy tisztelettel tekintünk az Európai Unió közösségének, vezetésének minden értékmegőrző és értékteremtő erőfeszítésére, de nem hallgathatunk a „lelkiünk békéjéért és zavartalanságáért” létkérdéseinkben.
Az a reménységünk, hogy ezekben a kérdésekben nem szembenállásban vagyunk hívő testvéreinkkel, hanem sokkal inkább egymás kezeit kell megerősítenünk az Úrban, és a különböző feltörő, de legalább jelentkező hangokat harmonizálnunk. Felelősek vagyunk egymásért minden életmentő gondolat, cselekedet megbecsülésében, és sem egy magyar református presbiter, sem egy Szövetség, de az egész magyar biblikus hívő világunk együtt sem hagyhatjuk magára a kormányunkat, az élet védelmében tett kezdeti lépéseiben, és támadottságában.
Nézzünk két ténnyel szembe. A 152 ezer meghirdetett középfokú iskolai helyből, az általános beiratkozás után 56 ezer üresen maradt. A helyek közel 30% - a. Ebből következik, hogy az az 7 ezer gyermek, akik a felvételin nem kerültek be, most 16 – szor több helyre pályázhatnak, - egy rendkívüli felvételi eljárással, - mint ahányan vannak. Mindnyájan tudjuk, hogy a szakiskolákban minden más szemponttal együtt, - talán, - még szomorúbb állapotok találhatóak.
Móricz Zsigmond megírta, hogy Erdély elvesztésének egyik fájó oka, éppen a gyermektelenség volt. A Dunántúli egykézés ellen református lelkipásztorok is hősi küzdelmet folytattak. Sokáig kortársai lehettünk Fekete Gyulának, (Éljünk magunknak?) aki íróként azért kezdett közgazdasági tanulmányokat folytatni, - ezt tőle hallottam, - hogy a szakma számára is bebizonyítsa, milyen következményei lesznek életgyakorlatunknak. Dr. Tapolyai Mihály meghurcolt és bebörtönzött, - Európában és Amerikában is ismert kiváló orvostudós és lelkipásztor, az abortusz elleni küzdelem egyik zászlóvivője Magyarországon és a nagyvilágban, nemrégen megjelent, - posthumus könyvében, - megdöbbentő tényekről ír. Arról, hogy az ’56- os forradalom leverése után, oroszosan ejtve és törve magyar nyelvünket, egy delegáció hozta az abortusz bevezetésének azonnali kötelezettségét a minisztériumokba. A forradalom leggyilkosabb megtorlása volt ez a birodalom részéről. És a Nemzet belement a csapdába. Dr. Drenyovszky Irén, egész orvos családjával, munkatársaival, és a Tál és Kendő, - hívő orvosok lapja, - de református és sok más kiváló lap is, különböző felekezeti háttérrel, kezdettől fogva küzdött a magzatgyilkosság ellen. Hogy milyen válságon mentek át ebben a kérdésben, nagyszerű, de lelkiismeretükre hallgató tudós orvosok, hallgassák meg, olvassák el Dr. Ferenczi Péternek, a társaság elnökének és munkatársainak írásait és bizonyságtételeit. (Tál és Kendő)
Gondoljuk el, 6 – 7 millió abortált gyermek egy szűk nemzedéknyi idő alatt. Majdnem egy teljes nemzet nagysága. Minden évben egy mohácsnyi magzati halottunk van, kiket nem az ozmán török, hanem mi magunk öltünk meg.
És amikor végre egy nagyon visszafogott, szeretetteljes, de reménységre jogosító lépésként megjelenik az életvédelmi plakát, egy magzattal és egy lehetőséget jelentő felirattal:
„Azt is megértem, hogy nem vagy még kész reám…, de inkább adj örökbe, hadd éljek.”,
akkor a magzatukat elpusztítók, és azt kivitelezők alapjogaikért felelős európai biztos (mert a magzat alapjogairól úgy tűnik, szó sem esik…!) felszólítja az ezeréves, - Európáért, és Európa miatt ismételten kivérzett és végül vandál módon feldarabolt, - nemzetünket, melynek szabadságharcait mindenkor leverették, vagy hagyták leveretni, hogy állítsuk le a „kampányt” és európai pénzen ne akarjuk védeni a magzatainkat.
Hogy is mertünk arra gondolni, hogy XXI. századi nőideál szabadságának az abortuszban megvalósuló kiteljesedését korlátozzuk. Olvashattuk, hogy a „kampány” az EU- ban is mélységes megrázkódtatást, egész földrészünkre kiható traumát okozott. Akkor történt, amikor rádöbbentek, hogy békés, nyugodt európai életvitelünk természetes, mindennapi rendje szerint, - százszámra EU színvonalon, - rutinosan, szétvagdalt, Isten teremtményei helyett most ez a plakát megsértheti a magyar embermillióknál nyilván magasabbra taksált „alapjogokat.”
Egyáltalán mi a az, hogy „kampány”? Kampány a körömlakk eladása lehet, a szavatossági ideje lejártához közeli cikkek kiárusítása, vagy az EU parlamentbe jutásért folyó házalás. De az intenzív szobák életért folyó küzdelme, az életmentő rákellenes gyógyszer kutatásáért odaszánt éjszakák és túlórák a laboratóriumban, és egy nemzet élet – halál küzdelme, hogy keleti, majd nyugati gyilkos gázkitörések ájultságából szájon és szíven át, agyon, fülön és szemen keresztül életre lélegeztessük önmagunkat, ez nem kampány. Nem kampány sem a legprimitívebb, sem a legszuperebb fordításban, hanem életmentés, akkor is, ha két napig, vagy két évig tart. Azok pedig, akiknek a szívében megszületett ez a plakát, ölelést, csókot és áldást érdemelnek.
Persze rögtön megszólalnak a magyar elvbarátok is, hiszen itt még az a szörnyűség is bekövetkezhet, hogy felébredhet a lelkiismeret, és valaki – egy férfivel együtt, - felelősnek fogja érezni magát az életért, mi több, végül még a társadalom is érzékennyé válik, vagy akár a nemzet is. Mi történik majd, ha még orvosok is, - esküjükre emlékezve, - bűntudatra jutnak, és minden más „hivatásos pálya” néma ebei is. Szörnyű, megengedhetetlen folyamatok egy „szellemi magaslatokon járó” politikai gondolkodásban.
Igaz, ez a plakát valóban nemcsak a magzatot kívánja védeni, hanem a leendő édesanyja lelkét, lelkiismeretét is, amelyről a biztosok azt gondolják, hogy azzal majd foglalkozzanak a pszichiátrián. Nem, ezek az életek éppen ebben a nehéz helyzetükben, a mi legközelebbi testvéreink, - akiknél a Biblia egyetemes mértéke szerint mi sem vagyunk könnyebb helyzetben Isten előtt, - akiket nem elítélni akarunk, hanem óvni, gyógyítani, hogy békességes, és boldog életre segítsük, szeressük őket.
Mert az életük így is titkot hordoz, az anyaméhet, a legvédettebb csodáját a női életnek, és a legszentebb helyet, ahol Isten Lelke megszólította már magzati állapotukban a prófétákat, apostolokat, Keresztelő Jánost be is töltötte, s ahol egyszer, - az idők teljességében, - a menny érintette a földet, a Lélek „beárnyékolta” Mária életét, és az Ige testté lett. Ide tört be a sátán. Erre a szent helyre, aki emberölő volt kezdettől fogva, és ehhez asszisztál a XXI. századi egészségügy, és a torzult jogrend.
Az életvédelmi plakátokat pedig leszedték! Az óriási nyomás alá került kormány, pedig magára maradt! És kik hagyták magára? Te meg én, ti meg mi, protestánsok és katolikusok, kis közösségek és nagyegyházak.
Sehol nem szóltak a harangok, nem voltak, - tudomásom szerint, - külön alkalmak, és istentiszteletek, zászlós felvonulások és szónoklatok, pedig több életet veszítettünk már így, mint a trianoni feldarabolásban. A magyar protestáns és katolikus keresztyénségnek együtt, egységesen kellett volna tiltakoznia az ilyen felszólítás ellen és magára venni a támadás tüzét, visszautasítva azt és várni, hogy az Úr áldása leszálljon a Magzatra is, az Édesanyára is, az Egyházra és a Nemzetre is.
Dr. h. c. Szabó Dániel
(Forrás: Magyar Nemzet, majd megjelent a Presbiter XX. évf. 4. számában, 2011. júl.-aug., 10. és 17. oldal)
A történet kiscsoportos feldolgozására az előadás után került sor. Az előzőleg húzott csoport számok alapján a jelenlevő 30 felnőttet 4 csoportra osztottuk. A csoportban lévők rövid bemutatkozása után beszélgettünk az elhangzottakról az életünkből is merített történetekkel együtt. Több mindent megtudtunk egymásról, életünkről és a körülöttünk élőkről. Kérdésekre adott válaszok alapján összegeztük a csoport munkát és beszámoltunk az átgondoltakról. 
A bemutatkozások után a gyülekezet építéséről, a jövőbeni feladatokról és lehetőségekről beszélgettünk csoportbontásban. Az összegzéseket ismertették a csoportok.
Nagyon sok izgalmas élményben lehetett része annak, aki részt vett Csillaghegyen a 2011. július 11-től 15-ig tartó angol táborba, amely a Szentírás Szövetség és a Csillaghegyi Református Egyházközség közös programja már évek óta.
Az elmúlt években alakult ki az a gyakorlat, hogy a Csillaghegyi gyülekezet tagja ősszel és tavasszal autóbusz kirándulásra indulnak, hogy közösen fedezzék fel országunk szépségeit és kincseit. Minden alkalommal kiemelt helyen szerepel a programban református gyülekezetek és intézmények meglátogatása is. Az éves terv készítésekor fogalmazódott meg az igény, hogy az adott püspöki székhely felkeresésével évről évre ismerkedjünk meg református egyházunk egy-egy egyházkerületével. Ezen a tavaszon Dunántúlra esett a választás, így április 30-án reggel Pápa felé indult Budapestről a csillaghegyi csoport.
Októberben jelent meg az egységes Magyar Református Egyház lapjának, a Kálvincsillagnak a próbaszáma..jpg)