A Bibliaolvasó Kalauz napi újszövetségi Igéje: Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem? Vagy hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd vegyem ki szemedből a szálkát!  -  Mikor a magad szemében ott a gerenda. Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát.  Textus: Máté 7.1-6.

Ne adjátok a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok a disznók elé, mert eltapossák lábukkal, azután megfordulnak, és széttépnek titeket!

A képmutató ítélkezés

Kedves Testvérek! Akárhányszor kerül is elém ez a mai igeszakasz, mindig egy régi temetés jut eszembe, egy idős asszony temetése. Ordasi szolgálatom idejére nyúlik vissza a dolog. Több, mint 50 éve történt. Ebben a kis faluban mindenki ismert mindenkit. Ez a néni volt Ordas boszorkánya. Egyedül élt, csak távoli rokonai voltak. Senki, és semmi nem tetszett neki. Belekötött az emberekbe, feljelentette szomszédjait. Rettegett tőle a falú. Néhányszor meglátogattam, de nekem is mindig panaszkodott, és rosszakat mondott mindenkiről. Minden jó szó olyan volt számára, mint a falra hányt borsó. Reformátusnak keresztelték, és amikor meghalt, nekem kellett eltemetnem. Többen is izgatottan kérdezték tőlem: Most miről fog prédikálni tisztelendő úr? Nem voltam könnyű helyzetben. Sokat imádkoztam, hogy ne szégyenüljek meg. Az Úr Lelke ezt a mondatot hozta elém: Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! A kísérő történet pedig az volt, amikor a farizeusok és írástudók Jézushoz vittek egy parázna nőt, akit megakartak kövezni. Az Úr pedig azt mondta szelíden, szeretettel ennek a felajzott társaságnak, hogy: Aki bűntelen közületek, az dobjon rá először követ! (Ján. 8,7.) Mindenki ledobta a földre a követ, és elment. Jézus is azt mondta ennek az asszonynak: Én sem ítéllek el téged, menj el, és többé ne vétkezz! (Ján. 8,11.) Így végződött a temetés: Nagyobb az Isten a mi szívűnknél! ( I.Ján. 3,20.)

Kedves Testvérek! Ilyen ítélkezős volt az emberi szív 2000 évvel ezelőtt, 50 éve, és sajnos ma is így van ez. Mélyítsen el a Szentlélek Isten ennek a bűnnek a felismerésére, és kérjük Tőle a szabadítást. Három pontban vizsgáljuk meg közelebbről ezt az Igeszakaszt, melyet az Úr szívünkre akar helyezni.

1.Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Ha a bűnöket kellene felsorolni, nagyon sokak listájáról lemaradna az ítélkezés bűne. Ennek nincs következménye, semmiféle törvény nem bünteti.  Nyugodtan lehet megbántani másokat, sebeket ejteni. Nagyon könnyen pálcát tör az ember a másik felett, ha az másként gondolkodik, vagy mást cselekszik. Az idősek elítélik a fiatalokat, mert tiszteletlenek, erkölcstelenül élnek. Bezzeg a mi időnkben ez nem így volt, mondják/mondjuk. Ítélkeznek a politikusok. Kígyót, békát mondanak egymásra. A munkatársak sem kímélik egymást. Hamar készen van a „vélemény”, ha a másik nem ugyanazt fújja. Mint ez a most reánk nehezedő koronavírus, vagy még ennél is sokkal jobban, az „ítéletkimondás” megfertőzte a világot. Egyszer jobban fellobban, máskor talán kevésbé tapasztalható, de eltüntetni, kiirtani emberi erővel ezt nem lehet. Ítélgetünk, mert hiányzik a Szeretet. Az a Szeretet, Aki kijelentette Önmagát egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban. Ennek a Szeretetnek, vagyis, Istennek fordított hátat az ember. Kizárta az életéből. A hívők is nagyon sokszor azért buknak el ebben a bűnben, mert lelkileg legyengülnek. Az ó-ember sokszor előbújik bennünk. Nem felfele nézünk, és ebből fakad az ítélgetés. De az a jó, és ez mindig kegyelem, hogy visszamehetünk, és megerősödhetünk az Úrban. És akkor felragyog a Krisztus, és világossá válik, hogy nekünk is meg kell állnunk Isten ítélőszéke előtt. És az ítélet nem bűntető, elutasító, hanem felmentő, és üdvösséges lesz. Ezért nem ítéltetnek el Isten gyermekei. Erre a hittudatra kell/kellene eljutnia mindenkinek. Akkor nem lenne annyi megsebzett lélek.

2.Jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát! Akit „megoperált” az Úr, akinek a szemében már nincs gerenda, az segítségére lehet a szálkásnak. És ez keresztényi/keresztyéni feladat és szolgálat a javából. Igenis, meg kell látni a másik baját, bűnét, nyomorúságát, és amint az irgalmas samaritánus tette, -   nem magas lóról, hanem mellé térdelve   -   be kell kötni a sebeket, és szemgyógyító írral megkenni a vakoskodó szemet. Ez a szálka lehet tüske is. Ugye milyen rossz érzés az, ha egy hajszál, vagy egy bogár kerül a szemünkbe? Vagy egy vasszilánk? Hát még a tüske? Van, aki egy életen át nem tud szabadulni tőle, és ezzel a fájdalommal megy a sírba. Ezt kell észre venni a gerendától megszabadult testvérnek. De ez a közeledés kizárólag a Krisztustól kapott szeretetből történhet. Engem meggyógyított az Áldott Orvos, segíteni szeretnék. Csak igy szabad, de így kell is közeledni a másikhoz. Mondhatom bátran: Gyere barátom, nem kell félni. Lehet, hogy egy kicsit fájni fog, de velem már megtette ezt az Úr. A csipesz most is az Ő kezében van, én csak asszisztálok. A dicsőség ezért a gyógyításért is az Övé! SDG!

3.Gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé! Sokak számára nehezen érthető ez a mondat. Miért mondhatta ezt Jézus? Ha a jeruzsálemi templom megtisztításának történetére gondolunk, közelebb kerülünk a megértéshez. Ott is olyan dolog történt, hogy a szent dolgokkal összekeveredett a profán, a hétköznapi, a bűn. Jézus ezt nem hagyta. Az igaz, hogy az Úr evangéliuma ebbe a világba érkezett. Az is igaz, hogy az Úr még a bűnt is magára vette, hogy megmenthesse a bűnös embert. Átok-fára került. Tanítványainak is azt mondta: Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé, legyetek tehát okosak…! (Máté 10,16.) De az Ő üzenetének, örömhírének méltó helye az Úr előtt fejet és térdet hajtó, Őt szerető alázatos szív. A lélek értékeit    -   az Igét   -   nem szabad gúny tárgyává tenni olyan közegben, ahol azt bepiszkítják. A „kincs” érték. És ahogy vigyázunk a szemünkre, védjük a gerendától, szálkától, úgy kell védeni a kincset is. Erre kér, és erre tanít az Úr Jézus Krisztus. Vegyük a szívünkre tanítását!
2020. május 20.

Ajánlott énekek: 395. és 466. dicséret versei           Szeretettel: Deák Zoli (bácsi)

Bibliaóra

Textus: Máté 5,27-32. Bibliaolvasó Kalauzunk napi Igéje az Újszövetségből:

Hallottátok, hogy megmondatott: Ne paráználkodj! Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében. Ha a jobb szemed visz bűnre, vájd ki, és dobd el magadtól, mert jobb neked, ha egy vész el tagjaid közül, mintha egész tested vettetik a gyehennára. Ha pedig jobb kezed visz bűnre, vágd le, és dobd el magadtól, mert jobb neked, ha egy vész el tagjaid közül, mintha egész tested vettetik a gyehennára. Megmondatott ez is: Aki elbocsátja feleségét, adjon neki válólevelet. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét, paráznaság esetét kivéve, az házasságtörővé teszi őt, és aki elbocsátott asszonyt vesz feleségül, az házasságtörést követ el.

Kedves Testvéreim!

Vasárnap óta Jézus „HEGYI BESZÉD”-ét olvassuk az Újszövetségből. Vannak benne könnyebben emészthető tanítások, de vannak olyanok is, amelyekre azt mondjuk, hogy lehetetlenség megtartani. Sőt még olyan parancs is elhangzik benne,  -  mint amit a mai Igében olvasunk,  -  amelytől szinte  megijedünk. Olyan kemény. Jól kell látni az üzenetet, elkérni Istentől a világosságot, és akkor a Szentlélek megérteti velünk a nehéz eledelt is. Az Úr Jézus nem félszemű és félkarú emberek között akart/akar szolgálni. Éppen az élet, és ezen belül a házasélet szentségét és tisztaságát akarta védeni ezzel a radikális tanítással.

Sokan mondhatnák, hogy ez az Ige nem vonatkozik rájuk. Ők már idősek, magányosan élnek, nincsenek kitéve ilyen kísértésnek. Érvényes viszont, hogy a vágy, a rossz kívánság, a mohóság bűne mindenkor előjöhet idősben, fiatalban, és máris megszólított lehet az Ige által. A mai ószövetségi igeszakaszban is éppen erről olvashatunk. Ábrahám és Lót külön váltak a vándorlásban, mert a szolgáik összevesztek. Ábrahám felajánlotta Lótnak, hogy válasszon területet. Lót az üde, bő termő részre nézett, és azt választotta. Ahogy az Ige írta: Ekkor Lót körülnézett, és látta, hogy a Jordán egész környéke bővizű föld. Olyan volt az, mint az Úr kertje. Lót tehát a Jordán egész környékét választotta magának…! (I. Mózes 13,10-11.) A rossz kívánság hova is vezetett? Sodomához, és Gomorához. Ő ugyan kegyelmet kapott az Úrtól, de a felesége meghalt.

 A csillaghegyi református templomban május 3-án arról szólt az igehirdetés, hogy a Teremtő a teremtést REND SZERINT végezte el. És ennek a rendnek befejező alanyaként megteremtette a férfiembert, majd pedig „hozzáillő társ” került mellé, a nő. Ez a rend valós akkor is, ha sokan tagadják. Igen, igy szólt az Ige: Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté! (I. Mózes 2,24.) Itt, és ekkor indult el földi útján az emberpár boldogsága. Ettől az időtől él a szerelem, és az együttélés, amit ma házasságnak nevezünk. Isten így adta/adja a gyermekáldást, és a családi otthon melegét. Az Úr Jézus ezt a kapcsolatot védte, amikor ezt a kemény tanítást mondta.

1.Aki kívánsággal tekint egy asszonyra…! A „legszentebb férfiember” sem mondhatja el, hogy nem vétkezett legalább kívánság szintjén a hetedik parancsolat ellen: Ne paráználkodj! Nyilván így vannak ezzel az asszonyok is, ezt ők jobban tudják. A házasságot először mindig a „kívánó pillantás” veszélyezteti. A szemünkkel látunk, a szem viszi tovább a vágyat az agyba és a szívbe. Ezért mondja Jézus a radikális megoldást. De igazából még ennél is többet mond, mert többre van szükségünk. Arra, hogy lelki szemeink, és a szívünk tisztuljon meg. Ha engedjük, hogy Jézus megtisztítsa testünket-lelkünket, akkor változhat meg külső nézésünk is. Ezért tudatosan küzdeni, harcolni kell mindenféle „mellé-nézéstől”, kétértelműségtől, bizalmaskodástól. Figyelmeztet az Ige: Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz! (Jakab 1,15.) Mindenfajta kísértéssel kapcsolatban érvényes az Úr szava! Káintól kezdve, Dávidon át, Anániás és Szafíra esetéig mennyire beigazolódott: Hová vezet az az út, amikor saját vágyai után megy valaki, és nem az igazi Út-ra, Jézus Krisztusra figyel? A nyomorúságba, a kiábrándultságba, a halálba. Ezért kapjuk mi is a féltő szeretettel mondott mondatokat, mert ezen keresztül is a végső haláltól, a gyehennától akar megszabadítani a kegyelem Ura.

2.Jobb neked, ha egy vész el tagjaid közül…! Azzal kezdtem mai bizonyságtételemet, hogy az Úr Isten megteremtette az emberpárt. Hiánytalanul megkaptak mindent testükben-lelkükben. Nem is volt addig semmi baj, amíg el nem buktak. Engedetlenek voltak a parancsnak. És akkor kezdődött a bűn büntetése.  Az Éden-kerti bukástól kezdve, a golgotai kereszthalálon át egészen a mai világvírusig azt tapasztalhatta/tapasztalhatja az ember, hogy a bűnt bünteti Isten.  „Faragás” történik. Olyan dolgokat élünk át, ami fájdalmas. Jeremiás próféta a fazekas munkájáról szólt, aki kedve szerint forgathatta a korongot. Így szólt az Úr: Vajon nem bánhatok-e én is úgy veled, Izráel háza, mint ez a fazekas? Hiszen olyanok vagytok a kezemben, Izráel háza, mint   az agyag a fazekas kezében. Megtörténik, hogy kimondom egy népről, vagy országról, hogy kitépem, kiirtom és elpusztítom. De ha megtér gonoszságából az a nép, amelyről beszéltem, akkor én is megbánom…! (Jer. 18,6-8.) Jób is beszélt a faragásról: Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak! (Jób 5,18.) Jézus amikor a szőlőtő és szőlővessző példáját mondta, ott is a vesszők lemetszéséről és megtisztításáról beszélt. A megtisztítás is lehet fájdalmas egy ideig.  A szőlősgazda azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi. És amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen! (Ján. 15, 1-2.) Áldott ajándék.

Kedves Testvéreim! Nagyon kemény eledelt kaptunk ma. De ezt is meg lehet emészteni. Ha túllátunk a betűn. Ha annak a Jézus Krisztusnak a személyét látjuk, Aki önmagát adta értünk, hogy ezeken a fájdalmas „időszakokon” átmentsen bennünket. Ezt kínálja fel. Ennek lehetőségéért adjunk hálát!         

Ajánlott énekek: 300. és 338. dicséret versei            Szeretettel: Deák Zoli (bácsi)

Bibliaóra
Textus: Máté ev. 3,1-12.

Bibliaolvasó Kalauzunk újszövetségi napi Igéje:

Keresztelő János
Azokban a napokban megjelent Keresztelő János, és ezt hirdette Júdea pusztájában: „Térjetek meg, mert egészen közel van már a mennyek országa!” Mert ő volt az, akiről Ézsaiás így prófétált: „Kiáltó hangja szól a pusztában: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” Maga János teveszőr ruhát viselt, dereka körül bőrövet, tápláléka pedig sáska volt, és erdei méz. Akkor kiment hozzá Jeruzsálem, egész Júdea és a Jordán egész környéke. És amikor megvallották bűneiket, megkeresztelte őket a Jordán folyóban. Amikor pedig látta, hogy a farizeusok és szadduceusok közül sokan jönnek megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: „Viperák fajzata! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöt, és ne gondoljátok, hogy ezt mondhatjátok magatokban: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek, hogy Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak. A fejsze pedig ott van már a fák gyökerén: Ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik. Én vízzel keresztellek titeket, hogy megtérjetek, de Aki utánam jön, erősebb nálam: Arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket. Kezében szórólapát van, és megtisztítja szérűjét: gabonáját csűrbe takarítja, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel”.Kedves Testvérek!Keresztelő (Bemerítő) Jánost a keresztény/keresztyén világ úgy tartja számon, mint az Ószövetség utolsó prófétáját. Néhány napos korában édesapja Zakariás, így énekelt és imádkozott: Te pedig, kisgyermek, a Magasságos prófétája leszel, mert az Úr előtt jársz, hogy elkészítsd az Ő útjait, hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére, bűneik bocsánata által….! (Luk.1,76-77.) A kisgyermek pedig növekedett, és erősödött lélekben, és a pusztában élt egészen addig a napig, amelyen szolgálatba lépett Izraelben. (Luk. 1,80.)

Beteljesedett a régi prófécia, melyet a Teremtő mondatott Ézsaiással: „Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek”! (Ézsaiás 40,3.) Ezt a feladatot kapta, és végezte János. A legfontosabbat mondta. Nem is tehetett mást, hiszen erre indította a Szentlélek. Térjetek meg…! Később, Jézus is ezzel a mondattal kezdte munkáját. Az igazi megtérésre hívó Ige, mindig Isten különös kegyelmének a jele!

1.Térjetek meg, mert egészen közel van már a mennyek országa! Feltehetjük az első kérdést mindjárt az elején, hogy kiktől kérte ezt János? Mindenkitől. Úgy olvastuk az Igében, hogy kiment hozzá Jeruzsálem, egész Júdea, és a Jordán egész környéke. Tehát mindenki. Második kérdés: Honnan, és miből kell megtérni? Egyszerű a válasz: A BŰNBŐL. Az Istentől való elszakadt állapotból, a hamis önbiztonságból, a lázadásból, a közömbösségből, a más istenek előbbre helyezéséből. Harmadik kérdés: Miért kell megtérni? Nagyon leegyszerűsítve azért, mert közel van már az Isten országa! Ő előtte kell megállni mindenkinek.

A mai ember sem szívesen hallja/hallgatja ezt a felszólítást. Még sokszor mi magunk is azzal áltatjuk magunkat, hogy egy kis „mellékvágány” belefér az életutunkba. Majd rendbe tesszük a dolgot. Ez pedig nem fog menni! Az igazi megtérés azt jelenti, hogy teljesen új irányt vesz az életünk. A jó szokások, kegyeskedési formulák, a Biblia sokszoros elolvasása, adakozás stb. nem egyenlő a Krisztusban megajándékozott élettel. Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre! (II. Kor .5,17.)  A döntés, a felszólításra való igen mondás arról szól, hogy az élet, és nem a halál útján akarunk járni! Ezt a lehetőséget pedig maga az Úr készítette el kegyelemből. És ebből az új életből fakad/fakadhat a gyümölcs.

2.Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöt! Keresztelő János nem volt a nagy szavak embere. Amikor meglátta az előkelőségeket, keresetlen szavakkal szólt hozzájuk. Viperák fajzata! Nem sértegetni akarta őket, hanem megrázni. Azért szólt keményen, és emlegette a fejszét és szórólapátot, mert így próbálta őket felébreszteni alvó lelki állapotukból. Isten haragszik a bűnre, és megbünteti azt. Ha nem lesz változás, ha nem követi a megtérést a jó gyümölcsök termése, nem volt igazi az odaszánt élet, és akkor jön a fejsze. Közel már az Úr. Megrostálja az embereket. Az ocsú, a pelyva aláhull, nem marad fenn a rostán.

Testvéreim! Nagyon radikális dolgok történtek/történnek napjainkban egész Földünkön. Mintha a hatalmas Úr kiáltott volna bele ebbe a világba: Térjetek meg, és teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöket! Nagyon elfordult az ember Istentől. Noé napjaiban, a Bábel tornya építésekor, Sodoma és Gomora esetében is láthatta mindenki, hogy a teremtő Isten elmarasztaló ítéletet is tud hozni, ha a szív kemény marad. Gondolkozzunk el ezen, és imádkozzunk a változásért!

3.Aki utánam jön, erősebb nálam! Egy történet jelent meg előttem. Egy gazdaember nem talált már három éve termést a fügefáján. Megkérte vincellérjét, hogy vágja ki ezt a terméketlen fát. A vincellér azt kérte: Adjon a gazda még egy esélyt a fának. Ő újra körül ássa, megtrágyázza, meg tesz érte mindent. Ha nem lesz akkor sem gyümölcs, akkor rászolgál a kivágásra. (Lukács 13,6-9.)

Keresztelő János erre a „Vincellérre” Jézusra mutat, Aki „tovább küzd” a lelkek megmentéséért. Ez a kemény ember az Úr Jézussal kapcsolatban, ugye, milyen szerény?! Arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem! Minden időkre példamutató ez az alázatosság. Tudta ő, hogyan lehet bátor, szókimondó azok felé, akik csak a kemény szóból értenek, ha értenek, de Jézus Krisztusra mindig felnézett. Tudta, hitte, hogy a végső elrendeződés az Ő kegyelméből történik.

Hála az Úrnak, van, amit mi még Keresztelő Jánosnál is tisztábban láthatunk. Ő úgy látta Jézus munkáját, hogy hamarosan jön az ítélet tüzével. Mi viszont azt élhetjük át, hogy Vincellérként még mindig vár. Várja a megtérést, várja a hálaadás gyümölcseit, és leborulásunkat. Csak ne legyen senki számára késő!

                                                                                  Szeretettel: Deák Zoli (bácsi)

Bibliaóra - 2020. április 29.

Textus: Efézus 6,5-9.

Bibliaolvasó Kalauz újszövetségi napi Igéje:

Szolgák! Félelemmel és rettegéssel engedelmeskedjetek földi uraitoknak, olyan tiszta szívvel, mint a Krisztusnak. Ne látszatra szolgáljatok, mintha embereknek akarnátok tetszeni, hanem Krisztus szolgáiként cselekedjétek az Isten akaratát: lélekből, jóakarattal szolgáljatok, mint az Úrnak, és nem mint embereknek, tudván, hogyha valaki valami jót tesz, azt vissza fogja kapni az Úrtól, akár szolga, akár szabad. Ti pedig urak, ugyanígy bánjatok velük, hagyjátok a fenyegetést, tudván, hogy él a mennyekben az Úr, Aki nekik is, nektek is Uratok, és Aki nem személyválogató!

A szolgák és uraik intése.

Kedves Testvéreim!

Pál apostol több levelében is rendezte a gyülekezet tagjainak egymáshoz való jó viszonyulását. Így az efézusiak mellett a kolossébelieket is a Krisztushoz méltó magatartásra nevelte. (Kol.3,22-25.) Timóteusnak és Titusznak is írt a helyes hozzáállásról hívő és hívő között, legyen az szolga, vagy úr. Még Péter apostol is foglalkozott levelében ezzel a kérdéssel, mert nem volt olyan egyszerű a szolga/rabszolga, vagy a gazda helytállása, gyülekezeten belüli, együtt-szolgáló élete. Mai Igénk a rabszolgákról, és gazdáik hitbeli kapcsolatáról szól.

Hogy mikor kezdődött a rabszolgaság „intézménye”, azt nehéz lenne megmondani. De azt tudjuk, hogy Józsefet, Jákób fiát, már izmaelita kereskedők vásárolták meg, akit később rabszolgaként adtak el Egyiptomban. És József történetéből az derült ki, hogy kitűnőre vizsgázott. Isten akarata szerint élt. Amikor megkísértetett, nem engedett a csábításnak. (I.Mózes 39,10.) Hűséges maradt Teremtő Urához. Sok keserű pirulát kellett bevennie, míg Egyiptom második embere nem lett. De magas méltóságában sem felejtette el, hogy ő Isten szolgája/rabszolgája. Ezért tudott megbocsátani testvéreinek is, akik őt gonosz módon kiszolgáltattak, és pénzért eladtak. Nem büntetett, hanem megbocsátott. Ezt mondta testvéreinek, így olvassuk: Ne féljetek! Vajon Isten vagyok én? Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa! (I.Mózes 50,20.) Bárcsak így gondolkozna a mai világ embere, és nem fizetne a rosszért a még rosszabbal. Nagyon jó lenne, ha az Úr, ebben a mi mostani nehéz állapotunkban eljuttatna arra a felismerésre, hogy nagyobb odafigyeléssel, segítségnyújtással kell/kellene embertársainkra figyelnünk. Könyörüljön rajtunk a Mindenható!  

Egy rabszolgaleányról is olvasunk a Bibliában, aki Istenbe vetett hittel tudott forgolódni a szíriai hadvezér házában, miután elhurcolták a zsidókat országukból. Köztük őt is. Ez a leány nem duzzogott, nem átkozódott, amiért ilyen sorsra jutott. Nem Isten ellen lázadozott, hogy miért engedte meg ezt az állapotot, amelybe került, és vele együtt honfitársai. Alázattal fogadta el a próbatételt. Isten iránti szeretete arra indította, hogy segítsen földi gazdáján, aki bélpoklos volt. Ahhoz a prófétához, Elízeushoz irányította, aki megkapta azt az ajándékot Istentől, hogy ismerhette a gyógyulás lehetőségét. Meg is gyógyult a hadvezér. (II. Kir. 5 rész.) A rabszolgalányt nem említette később a Biblia, de ez nem is fontos. A lényeg, hogy ő is, mint József, szeretetben és megbocsátásban volt gazdag.

Még egy rabszolga-gazda kapcsolatról szeretnék szólni. Onézimusz és Filemon kapcsolatáról. Pál apostol írta a levelet hívő testvérének Filemonnak. Onézimusz elszökött a gazdájától. Őt szeretné megmenteni az apostol. Így írt: Kérlek pedig téged az én fiamért, akit fogságomban szültem…! (Filemon 1,10.) Nem úgy kapná már vissza, mint szolgát, hanem szolgánál nagyobbat, mint testvért. Ők már egyek a Krisztus megváltásában.  Így kellene nekünk is látni egymást. Ebben az önző, összezavart, csak magunkért élő világunkban, erre a Krisztusért, és általa embertársainkért végzett megélt szeretetre, és szolgálatra lenne igazán szükség.

Eszembe jutott egy jézusi példázat. Egy pásztornak száz juha közül elveszett egy báránya. A kilencvenkilencet biztonságba helyezte, és elindult megkeresni a századikat. És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében…! (Luk.15,5.) Ennek a pásztornak üres volt a válla. Nem az aggódás, félelem, bizonytalanság rakodott rá. Nem a kincses zsákok, dicsőség érmei foglalták el a helyet. Üres volt a szolgálatra, a bárányka megmentésére.

 Az Úr megkérdezi most tőled/tőlem azt, hogy mi van a mi vállunkon?  Van-e hely rajta az elveszett számára? A rabszolga, vagy ura számára, akin segíteni kellene? Vagy tele vagyunk félelemmel, türelmetlenséggel, mert nem látjuk az alagút végét?! Mennyi terv szállt el a semmibe világviszonylatban az elmúlt hónapban? Ember tervez, Isten végez! Gondoljunk arra, és ez erősítsen mindnyájunkat, hogy Jézus Krisztus megüresítette magát, hogy a mennyben készítsen nekünk helyet. De ugyanakkor az üres vállán is legyen helyünk hivatásunk betöltése érdekében. A nagy kérdés, és egyben feladat is, amivel újból és újból szembesül a Krisztus Anyaszentegyháza közösségileg, és egyénileg: Üres-e az a váll? Akinek üres a válla, annak szabad a szíve!  Az tudja felvenni az elveszettet, mert ő maga is felvétetett egykor a kegyelem által.

Szolgák, engedelmeskedjetek földi uraitoknak….! Urak ugyanígy bánjatok velük…! A ti Uratok nem személyválogató! Isten nem a társadalmi formát változtatta meg az első században. De megváltoztatta, és megváltoztatja a szívet. A helyes hozzáállást tudja biztosítani. A megtért ember számára már nem számít többé, hogy szolga, vagy szabad. Mai nyelvezettel: beosztott, vagy főnök, munkavállaló, vagy munkaadó. Akinek feladatot adtak, az tudja, hogy kötelezettsége van. Aki pedig még feljebbről kapta a megbízást, attól is számon kéretik, hogy milyen „szolga” volt?! Aki így él, annak életét megáldja az Úr Isten, feljebb is emelheti. Nem érdemből, hanem kegyelemből. Jó tudni és hinni: Az egyes ember, és a társadalom életében valóságos változást csak a mi Urunk ajándékozhat. A történelem során a sok ….IZMUS időszakkal nem lett más a világ. Az emberi erőlködés kevés. Megtérésre van szükség!!                                    

                                                                 Szeretettel:  Deák  Zoli (bácsi)

Bibliaóra 2020. április 22.
Textus: Ef. 4,1-16

Bibliaolvasó Kalauz napi Igéje:

Az elhívatáshoz méltó élet és hit nagykorúságában és egységében

Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: Éljetek méltóan ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel, és türelemmel. Viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek. Ő van mindenek felett, és mindenek által és mindenekben. A kegyelem pedig mindegyikünknek a Krisztus ajándékának mértéke szerint adatott. Ezért mondja az Írás: Felment a magasságba, fogságba vitt foglyokat, ajándékokat adott az embereknek. Az pedig, hogy felment, mi mást jelent, mint azt, hogy le is szállt a föld alsó részeibe? Aki leszállt, az fel is ment, feljebb minden égnél, hogy betöltsön mindeneket. És Ő adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul, és tanítókul, hogy hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, arra a nagykorúságra amelyben elérjük a Krisztus teljességét. Mert azt akarja, hogy többé ne legyünk kiskorúak, olyanok, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak, és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától, hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől Őhozzá, aki a fej, a Krisztus. Az egész test pedig az Ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különböző kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.

Kedves Testvérek! Bőséges Ige-anyagot kaptunk a mai napra, ezért én most csak azt szeretném Számotokra is aláhúzni, ami engem igazán elgondolkoztatott. Ezért ne Ige-magyarázatot várjatok.

Mindenek előtt,    -   egészen röviden,   -    nézzük meg a 2000 évvel ezelőtti Efézust. A város az akkor ismert világ öt legnagyobb városa közé tartozott. 200.000 ember lakott itt, többnyire pogány népek, de voltak köztük zsidók is. Pál apostol a második térítői útján járt itt először, a harmadikon pedig három évet töltött az ott létrejött gyülekezetben. Testvérek találtak egymásra. Később Pál fogságba került, akkor írta ezt a levelet. Az első három rész a keresztyén életre szóló elhívásról szól, a további fejezetekben   ennek az elhívásnak a mindennapi életbe való átültetését tette hangsúlyossá. Mit vár Isten az embertől? Ő irgalmas szeretetét kiárasztotta híveire. Az efézusaiakra. De mi is megkaptuk! Ezt nem nagyképűségből mondom, hanem szent meggyőződéssel mondhatjuk együtt. Nem cselekedeteink által lehetünk Jézus Krisztus követői, hanem a kegyelem által választott ki Ő. Jócselekedeteink csak a hála gyümölcsei lehetnek, azt viszont várja is tőlünk Urunk. Mai Igénkben is erre kapunk tanítást és megerősítést.

Három gondolat foglalkoztatott engem ebben a fentebb írt bibliai szakaszban.

1. Szeretetben és egységben élni. 2. Hivatásunkat jól betölteni. 3. Épülni és növekedni a hitben.

1.Szeretetben és egységben élni. Olvasva az efézusi levelet, olyan sok szépet és jót írt le Pál ezekről az emberekről. Ahogy az első részben szembe tűnik az elismerő kijelentés: Én tehát, miután hallottam az Úr Jézusba vetett hitetekről, és a bennetek minden szent iránt megnyilvánuló szeretetről, nem szűnök meg hálát adni értetek, amikor megemlékezem rólatok imádságaimban! (Ef. 1,15.) Mai Igénkben pedig mintha valami elmarasztalást éreznék. Mintha szükségük lenne ezeknek az embereknek is arra, hogy bátorítsák őket. Pál úgy kért, hogy közben rámutatott arra a SZERETETFORRÁSRA, Jézus Krisztusra, Aki ebben a szeretetgyakorlásban megtudja újítani az életeket. Alázat, szelídség, türelem kell az igazi szeretet betöltéséhez. Viseljétek el egymást szeretettel. A „viseljétek” szót Károli Gáspár az eredeti görögből az elszenvedni szóval fordította. Nem olyan egyszerű ez. Az Úr segítsége nélkül igazán nem megy. Látunk erőfeszítéseket. Ebben a nehéz helyzetünkben mintha jobban összezártak volna az emberek. Egységesebbek. Köszönjük is meg Istennek, mert úgy érzem, hogy ez a humánumnál már több. Itt a Szentlélek munkálkodik!

2.Hivatásunkat jól betölteni! Jézus követőinek ez az egysége nem jelenti azt, hogy egyformák is lennének a hívő emberek. Nem vagyunk klónozottak. Ellenkezőleg: Olyan közös életet jelent ez az állapot, amelyben a hívők különböző sajátosságaikkal szolgálják elsősorban Istent, de szolgálják egymást is. Az Úr saját jótetszése szerint adta ajándékait az embereknek, hogy azokkal hűségesen munkálkodjanak. A jézusi példázatban sem egyformán kapták a talentumokat a szolgák. Ott jön elő a baj, amikor valaki nem akarja magát vállalni. Más, több, bölcsebb akar lenni, mint amire az Isten megteremtette. Pál is ezért írja: És Ő adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul… E különböző ajándékok sokaságában mutatkozik, vagy mutatkozhatna meg Krisztus dicsősége. Ezért, ahol vagyunk, amire elhívattunk, amire most a lehetőségeink engedik, ott legyünk kitartóak, türelmesek, hűségesek.

3.Épülni és növekedni! Mindig voltak és lesznek ezután is kiskorúak Jézus Krisztus nagy gyülekezetében. Mindenki így kezdte az új életben való járást. Az efézusiak is. Pál ezért írta, hogy segíteni kell az elakadtakon. Nem lehet mindig csak tejet inni. Kell a keményebb táplálék is. A „kicsik” könnyen sodródnak. Vigyázni kell! Ebből a gyerekes állapotból az által emelkedhetik ki az ember, hogy növekszik Abban, Aki a Fej, a Krisztusban. Csak így töltheti be az egyes hívő Isten akaratából a maga helyét az egyház közösségének élő testében. Nem tudjuk, miért van rajtunk ez a nagy veszedelem!? De talán azért is, hogy mélyebben nézzünk magunkba. Bátrabban nézzünk felfelé, és valóságosan növekedjünk a kegyelemben, és Jézus Krisztus ismeretében! (II. Péter 3,18.)

                                                                                                      Deák Zoli (bácsi)

Textus: Lukács 24,50-53

Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták Őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Mindig a templomban voltak, és áldották az Istent!

Kedves Testvérek!

Elmúlt nagypéntek ünnepe. Mint mindig, megrázta szívünket az Úr Jézus halálának valósága. Érettünk, miattunk, és helyettünk ment a golgotai keresztre, hogy mi ne az örök halálba vesszünk bűneink miatt, hanem az Ő áldozatát elfogadva, életet, és egykor örök életet nyerjünk.

De átélhettük a húsvét csodáját is. Az Atya Isten hatalmas erővel kihozta szent Fiát a sötét sírból. A követ elhengerítette. Boldogan énekelhettük, a KÁRPÁT MEDENCE református népe,    -   még külön mi csillaghegyiek is,  -  igaz, csak mindenki a maga otthonában, bezártan, de mégis szabadon: Krisztus feltámadott! Kit halál elragadott. Örvendezzünk, vigadjunk….! (185. dicséret.)

Egyházi naptárunk szerint még nem érkeztünk el a mennybemenetel ünnepéig. Jézus feltámadása és földről való távozása között 40 nap telt el. Ez idő alatt többször, több helyen jelent meg az Úr. 1. A zárt ajtók mögött (karanténban lévő) tanítványainak, akiket így köszöntött: Békesség néktek! (Ján. 20,19.) Bezárt otthonainkban ebben az évben, ezt a köszöntést hallottuk mi is?  2.  A kételkedő Tamás hitét megerősítette, amikor ő olyan hitetlenül szólt: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem kezemet az oldalára, nem hiszem! (Ján. 20,25.) Ez a kemény férfi eljutott a leborulásig. Én Uram, és én Istenem! (Ján. 20,28.)  Nem voltunk-e „tamáskodók” az Úr hatalmát illetően, amikor hallottuk nap, mint nap a híreket, hogy mennyi embert vitt már el ez a vírus?  Jézus szelíd hangját felfogta-e a fülünk, és főleg a szívünk: Boldogok, akik nem látnak, és hisznek?! (Ján. 20,29.) 3. A tétovázó tanítványoknak megjelent akkor is, amikor azok halászni mentek, hogy „elüssék az időt”. Megtöltötte a hajójukat halakkal. Így írja az Ige: Kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt! (Ján. 21,6.) Hatalmát igazolta. Gondoskodott róluk. Tudjuk, hisszük, hogy minket is lát, ismer, és velünk van ebben a nehézségünkben? Nem kell, nem szabad aggodalmaskodnunk! Sokkal inkább jó szívvel, hálával, örömmel énekelni: Ne aggodalmaskodjál! Nézz Istenedre fel! Lehetne még eseményeket sorolni, hogy mi történt a negyven nap alatt, de nekünk most a mai napra szóló üzenetet kell megértenünk.

Bibliaolvasó Kalauzunk ezt a fent olvasott négy rövidke versszakot jelölte ki olvasmányul. A címe: Jézus mennybemenetele! Ez volt az a pillanat, amikor az Úr Jézus „elszakadt” tanítványaitól. Az előző negyven nap sem volt már olyan, mint a halála előtti három év. De ezután testi szemeikkel többé egyáltalán nem láthatták Őt. És ez azóta is így van. Testi szemünkkel mi sem láthatjuk az Urat.

Mégis, örömmel tértek vissza a tanítványok Jeruzsálembe. Elgondolkoztam ezen a mondaton. Miért nem szomorkodtak? Örülni akkor szoktunk, ha olyan valaki megy el tőlünk, akit nem nagyon kedvelünk. Aki kifáraszt minket sok beszédével. Akiből csak a panasz árad, és minket is elkeserít. De, akit szeretünk? Annak a távozása fáj, elszomorító. A tanítványok mégis örültek. Mert áldást kaptak. Jézus úgy emelkedett fel a felhők közé, hogy közben áldotta őket.

Nagy jelentősége volt az Ószövetségi időben   -   de még Jézus korában is   -   az áldásnak. Sajnos, mi nem vesszük komolyan. Csak egy áldást szeretnék kiemelni a Szentírásból. Mózes mondta ezt: Boldog vagy Izráel! Kicsoda olyan, mint te? (V. Mózes 33,29.) A Nébó hegyén mondta ezeket a szavakat. Különös szépség árad ebből az áldás-sorozatból. Tudta, hogy Isten rendelése őfelőle az, hogy itt kell meghalnia, és nem mehet be Kánaánba. Áldásra emelt kezekkel búcsúzott. Minden törzs számára külön mondott Igét. A befejező mondat volt a fentebb írt idézet. Az áldásban mindig szeretet van. Mózes áldásában is. Ha az eltelt negyven évre gondolt volna, amelyben vándoroltak, annak keserűségeire, nem tudott volna úgy búcsúzni, mint ahogyan most tette. Nem volt benne semmi elmarasztalás. Pedig mennyi fájdalmat jelentett neki a sok elégedetlenség, zúgolódás. Nem gondolt a bántásokra, amit a zsidók okozott számára. Csak a legjobbat, legszebbet kívánta népének. Tiszta szívből megbocsátott mindenkinek.  Nem volt benne senki felé semmilyen fenntartás, vagy elmarasztalás. Őszintén szolt az áldás.

 Az Úr Jézus áldását, amit mennybemenetelekor mondott, még ennél a mózesinél is sokkal tisztábbnak, szeretetteljesebbnek érzem. Pedig Őt még sokkal több és nagyobb meg nem értés, megaláztatás érte. Neki még a kereszthalált is el kellett szenvednie. Lukács szűkszavúan írta ezt: Megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük. Még jó, hogy ez az evangélista az Apostolok cselekedeteiről írott könyv elején sokkal bővebben írt a mennybemenetel előtti percekről. Ott olvasunk a megbízatásról,   -   ahogy Máté evangéliumában is erről olvasunk más szavakkal,   -   és akkor ott kapták a tanítványok, és a mindenkori tanítványok, mi is, a Szentlélek ígéretét, Akit Maga helyet küld, ad, hogy velük/velünk legyen mindörökké.

Siettek vissza a tanítványok Jeruzsálembe, a templomba. Isten védelmét keresték. Tudatosan néztek az „ég felé”,  ahogyan látták ők Jézust felmenni a mennybe. Ez a tudat imádkozóvá tette őket. Áldották az Istent.

Kedves Testvérem! Isten megkérdezi tőled/tőlem, hogy hova nézünk? Merre jár a szemünk és szívünk? Az ég felé nézünk-e, vagy „földre nézők” vagyunk? Isten megkérdezte egyszer Káintól is: Miért horgasztod le a fejed? (I. Mózes 4,6.) Ismerjük a történetet, mi történt azután. Mentsen meg Isten ettől a lehorgasztott, elcsüggedt lefelé néző szemlélettől. Sokkal inkább tegyük azt, amire Isten Lelke bátorít, biztat, kér: Nézzünk felfelé, és áldjuk az Istent, Akinek áldásából élünk!                                                                                                      
Deák Zoli (bácsi)

Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! (Ézsaiás 43,1)

 Kedves Testvérek! Gyermek koromból emlékszem az egyik szomszédunkra, aki arra volt büszke, hogy egy évben egyszer, nagypénteken elment a templomba. Csodálkoztam azon, hogyan bírja ki az év többi ünnepeit, vasárnapjait, templom, és közösség nélkül?

 A mi templomaink kapuit is be kellett zárni. Most érthetjük igazán, hogy milyen nagy áldás volt, amikor mehettünk. Ugyanakkor azért is hálát kell(ene) adni, hogy van rádió, TV, internet, okos telefon, mely eszközök a szerte-szét élő embereket összehozzák az Ige köré, és mint „lelki gyülekezet” együtt magasztalják Istent.

Egy jól ismert, sokak számára „új életet adó” isteni kijelentésről gondolkozzunk el az idei nagypénteki ünnepen. Mert a: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! „aranymondás” ilyen. 

Az Úr akkor mondta ezt először Ézsaiás prófétán keresztül választott népének, amikor a 70 évi babiloni rabság után Izrael fiai visszaindulhattak hazájukba. Vége lett a nagy nyomorúságnak. Még Círus perzsa király szívét is arra indította Isten, jóakaróvá tette, hogy segítsen az „ellenségnek.” Átélhette, és megtapasztalhatta a választott nép a megváltatás csodáját. Bűnbánattartás után, tiszta lappal lehetett újra kezdeni az életet. Eszükbe juthatott, amit Isten már régen is mondott nekik: Ismerlek benneteket. Ti hozzám tartoztok, enyéim vagytok! Megnyílt a kapu hazafelé.  Nagyon nehéz feladat várt rájuk, mert otthon minden romokban hevert. A jeruzsálemi templomot, a várost, az egész országot kellett újjáépíteni. De hallották a biztatást: Ne félj! Sajnos, voltak, akik nem vették komolyan a lehetőséget. Babilonban maradtak és rabszolgaként haltak meg.

1.Az újszövetség népe számára újra hangzik ez a mondat. De nekünk már Jézus Krisztus mondja ezeket a szavakat. Mindig jó hallani, benne elmélyedni. De nagypénteken, ott a kereszten látva Jézust, azt az üzenetet egészen a szívünkbe hatolva hallani, hogy megváltottalak, még nagyobb hálára és köszönetre kell, hogy indítson. Fizette értünk az árt! Igen a megváltás megtörtént. Az Úr kimondta ott a kereszten, hogy „Elvégeztetett!” (Ján.19,30.) Ez azt jelenti: Megváltottalak! Máté evangélista így írt Jézus Krisztus haláláról: „A többiek pedig ezt mondták: Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse? Jézus pedig hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét! (Máté 27,49-50.) Miért volt olyan különleges ez a kiáltás? A fájdalomtól? Én többet érzek benne. A kivégzést vezető százados is többet hallott egyszerű kiáltásnál. Számára nemcsak hallhatóvá, hanem láthatóvá lett ez a kiáltás. Összeolvadt magával a Kiáltóval. Jézus elengedte önmagát. Maradéktalanul átengedte életét az Atya akaratának. Teljességgel felvállalta az elveszett ember állapotát. Megváltottalak! Hiszed-e testvérem, hogy ezt neked is mondja az Úr? Hogy teérted is meghalt, és neked ezáltal életet biztosított?

2.Neveden szólítottalak! Ő ismer és szeret. Nevén szólítja az övéit. A néven szólításnak nagy jelentősége volt a múltban. A Biblia is sok helyen ír erről. Három újszövetségi példára figyeljünk. „Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadnál kell megszállnom.” (Luk. 19,5.) Ez a megszólítás az új élet nyitánya volt. Másik példa: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (Ap. csel. 9,4.)  Itt is néven szólítás történt. És követte egy hosszú, odaszánt Pál apostoli életút. A harmadik példa: Mivel mi nagypénteken nem cövekelünk le, a húsvéti gondolatok is felszínre kerülhetnek. A neveden szólítottalak nagypénteki üzenetnek ott látjuk a folytatását, ahol a halott Jézust kereső Mária Magdolnát nevén szólította a feltámadott Jézus! Mária! Ő visszafordult, és akkor világosodott meg benne minden.  Akkor látta meg a Urát, és ismerte fel igazán. Személyes megszólítás volt ez. Élő Jézus Krisztusa lett.

Testvéreim! A NEVEDEN HÍVTALAK isteni kifejezés nagyon személyhez szóló bátorítás. Ezt csak így szabad érteni és elfogadni. Amit érettem, érettünk megtett az Úr Jézus kereszthalálával, annak bennem, bennünk kell meglátszani. Ez a csoda akkor lesz nyilvánvalóvá, amikor a néven szólított meghallja az Ő szavát. Elhiszed-e, hogy ismer téged Jézus, tudja a nevedet is!?  Megfordultál-e, amikor szólt hozzád, vagy elengedted a füled mellet? Vigyázz, nehogy úgy járj, mint azok a zsidók, akik a babiloni fogság után nem mentek vissza hazájukba!

3.Enyém vagy! Az előbbi példánál maradva, úgy gondolom, át tudjuk érezni Mária Magdolna magányát a néven szólítás előtt. Az angyalok sem tudták megvigasztalni. Elhagyatottnak érezte magát, míg az Úr fel nem rázta magányából. De Illés próféta is a bizonytalanságot élte át, amikor futott Jezábel királyné elől. Maga alatt volt, és kimondta: Elég! Nem bírta elviselni helyzetét. Meg akart halni. És Isten ekkor ezt mondta neki, ha nem is ezekkel a szavakkal, hogy: Te az enyém vagy! Enned kell, innod kell, mert van feladatod, amit el kell végezned. A 38 évig betegségben szenvedő bénának sem volt embere, senkije. Egyedül Jézus mondhatta neki: Te az enyém vagy! „Íme egészséges lettél, többé ne vétkezz!” (Ján.5,14.) Tudod testvér, hogy Kié vagy? Ki vésett fel a tenyerébe? Szabad ezen elgondolkozni mindig, de különösen most nagypénteken.

Úgy kezdődött mai Ige-mondatunk, hogy: Ne félj! Én most bizonyságtételem végére hagytam. Ez a két súlyos szó, keretet ad az üzenetnek. Nekünk is ezt mondja az Úr, mert a bizonytalanság, bezártság, veszély, összeszorítja a szíveket.  A Heidelbergi Káté első kérdés-feleletében olyan csodálatosan írták ezt le reformátoraink. Miért nem kell félnünk, és micsoda egyetlen vigasztalásunk?  Az: Hogy testestől, lelkestől, úgy életemben, mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, Aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett…..!  Senki, és semmi nem szakíthat el az Ő szeretetétől. Még a koronavírus sem!

Ezért volt nagypéntek, hogy ezt minél többen hittel, igaz meggyőződéssel elfogadhassák és elmondhassák. Legyél ott Testvér te is, az Urat dicsőítők sorába!  Úgy legyen!                                                                              Deák Zoli (bácsi)

„Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam nektek” 1Kor 11,23

A járványhelyzet miatt a húsvéti ünnepek alkalmával nem tudunk a gyülekezet közösségében a templomban úrvacsorázni. Ebben a helyzetben lehetőségünk van a házi úrvacsorára, mint rendkívüli megoldásra egy rendkívüli helyzetben. Nincs, nem is lehet gyakorlatunk ebben a részben új formában, ezért szükséges, hogy előre felkészüljünk az ünnepi úrvacsorákra.

A felkészülés egyrészt a leírt tájékoztatóban, másrészt a hétfő este 18.00 órától a szokásos csatornákon (Facebook és Youtube) közvetített Bibliaiskolai előadásban valósul meg.  Az előadás címe: „Mit hiszünk az úrvacsoráról?” Természetesen később is elérhető marad.

A tájékoztatót a Káté mintájára kérdés-felelet formájában fogalmaztam meg. Amennyiben további kérdések merülnének fel, itt lehet feltenni >>>

Miért fontos a református keresztyén hívő számára az úrvacsora?

Konfirmációkor azt fogadjuk, hogy úrvacsorával rendszeresen élő egyháztagok leszünk, és ez nem véletlen. Az úrvacsora, mint látható ige, kifejezi az evangélium üzenetét: Jézus Krisztus váltsághalála által elnyertük bűneink bocsánatát és az örök életet. Az úrasztalához járulás (bűnbánattal, hitvallással) emlékeztet bennünket arra, hogy bűneink ellenére is Isten gyermekei vagyunk És emlékeztet arra, hogy a Szentlélek által erőt kapunk ahhoz, hogy Isten akaratát cselekedjük az életünkben. Az úrvacsora református hitünk megélésének nélkülözhetetlen eleme.

Melyik napokon fogunk úrvacsorázni?

Házi úrvacsorára a nagypénteki és a húsvétvasárnapi istentisztelethez kapcsolódva kerül sor. Mindkét istentisztelet 10.00 órától kezdődik. Mivel a házi úrvacsora ebben a formában a közvetített liturgiához kötődik, egyházunk rendje szerint csak ezzel lehetséges a megvalósítása.

Református hitünkkel nem ellentétes ez a házi úrvacsorai gyakorlat?

A házi úrvacsora gyakorlata korábban is létezett. Leggyakrabban beteg úrvacsora alkalmával fordul elő, hogy a lelkész háznál, egy család, és általában a jelenlevők számára kiszolgáltatta a szent jegyeket.
Nagycsütörtökön este, Csillaghegyi gyakorlatunkban is a gyülekezeti teremben az asztalt körül ülve mindenki maga vette el az odakészített szent jegyeket az asztalról.
Hitünk szerint az úrvacsora nem attól érvényes, hogy a templomban vesszük magunkhoz, és nem attól, hogy az egyházi szolga (lelkész) kezéből vesszük el, hanem attól, hogy az úrvacsorázó hit által találkozik Jézus Krisztussal. Krisztus valóságos jelenléte nem a jegyek által (kenyér és bor), nem a lelkész kimondott szavai által, hanem a Szentlélek által valósul meg, és hit által élhetjük át a vele való találkozást.
Az úrvacsora szempontjából fontos a jó rend, ezt most az biztosítja, hogy a lelkész ugyanúgy vezeti a liturgiát, mint tette templomi, vagy házi közösségben.  Az ismert körülmények miatt helyileg nem tud ugyan együtt lenni azokkal, akikkel hit által Krisztusban mégis egy közösségben van.

Ki élhet otthon az úrvacsorával?

Mindazok, akik a templomban is úrvacsorázhatnak. Egyházunk rendje szerint konfirmált református egyháztagjaink élhetnek az úrvacsorával.

Mit jelent a gyakorlatban most a Házi úrvacsora?

A templomból a már ismert módon közvetítjük az ünnepi igehirdetést, majd az úrvacsorai liturgiát is. Mint a korábbi vasárnapokon, most is csak a lelkészcsalád lesz a templomban, ott fognak úrvacsorázni.

Otthon kövessük együtt a liturgiát vezető lelkésszel a szertartást: Imádkozzunk vele, mondjuk vele a bűnvalló imádságot és az Apostoli hitvallást, valamint válaszoljunk a feltett úrvacsorai kérdésekre, - pont úgy, mintha az istentiszteleten lennénk. Amikor a szent jegyek kiosztására kerül sor (a lelkész mondani fogja) vele együtt fogja meg a családfő a kenyeret, törje meg és adja oda azoknak, akik templomi istentiszteleteken is úrvacsoráznának. Miután lenyeltük a kenyeret, a bor következik: akár  közös pohárból, akár külön pohárból vesszük magunkhoz a bort, lehetőleg a családfő adja mindenkinek. Általánosságban úgy járjon el, ahogyan a lelkész az istentiszteleten szokott. (Nálunk két lelkész osztja jegyeket, de szükség esetén egy gyülekezeti tag is segítségére lehet a lelkipásztornak a templomban is.) Családfő alatt biblikusan a férjet, apát értem. Ez egy ideális állapot, de ha másként van az életünkben, nem jelent akadályt. Előfordul, hogy a férj/apa nem konfirmált református, illetve, hogy nincs is jelen a családban. Ilyenkor természetesen az a felnőtt, személy végzi ezt a szolgálatot, aki konfirmált református. Egyedül, vagy családtagokkal, függetlenül korától, és családi állapotától, minden konfirmált református élhet az otthoni úrvacsora lehetőségével. Másik lehetőség, hogy az előkészített jegyeket mindenki maga veszi el, - ahogyan azt nagycsütörtökön is gyakoroltuk.

Milyen előkészületet igényel a református hívőktől a házi úrvacsora?

Egyrészt ugyanolyan lelki felkészülésre van szükségünk mint máskor: kapcsolódjunk be a nagyheti esti alkalmakba (bibliaiskolai tanítás és áhítatok).
Másrészt most a technikai előkészületeket is otthon kell elvégezni. Szerezzünk be kenyeret és bort, keressünk alkalmas helyet a lakásban, ahol zavartalanul együtt lehetünk, készítsünk elő tányért a kenyérnek, pohárt/poharakat a bornak.
Terítsünk meg az istentisztelet kezdete előtt méltó módon. Szeleteljünk fel az úrvacsorázók számának megfelelően kenyeret úgy, ahogyan a templomban is szoktuk. Nyissuk ki és töltsük ki a bort.
A kenyér fajta tekintetében nincs előírás, válasszunk tetszés szerint. Bármilyen bort választhatunk.

Csak borral lehet úrvacsorázni?

Az úrvacsora egyik jegye a bor. Ettől csak abban az esetben lehet eltérni, ha valaki gyógyult alkoholista, vagy olyan gyógyszert szed amely mellett egyetlen (fél)korty bort sem ihat. Ilyenkor szőlőlével érdemes helyettesíteni a bort.

Kell otthon úrvacsorázni, vagy lehet?

A Házi úrvacsora lehetőség, mégis mindenkit buzdítok, hogy éljen vele.

A járványhelyzet után is lehetőség lesz a Házi úrvacsorára?

Az úrvacsorának ez a formája csak addig marad érvényben, ameddig nem tudunk újra a templomban úrvacsorázni. Akkor minden tekintetben visszatérünk a korábbi rendhez.

2020 Virágvasárnapján
Battyányi Géza református lelkipásztor

Deák Zoltán nyugdíjas református lelkipásztor bizonyságtétele a 2020. április 1-i újszövetségi igaszakasz alapján.

Kedves Testvérek!

Most, ebben a megpróbált helyzetünkben, nem találkozhatunk, hogy közösen hajoljunk meg Istenünk előtt. A Bibliát a KALAUZ szerint olvassuk, mindenki a maga otthonában. Úgy éreztem, és ezt az érzést valószínűleg a Szentlélek adta, hogy a kapott gondolatokat megosszam Veletek. Így együtt épülhetünk, erősödhetünk hitünkben szerdán, amikor a bibliaórákon   -  akár a gyülekezeti teremben, akár Rómaifürdőn  - dicsérhetjük Istenünket, és elkérhetjük az erőt a mindennapi teendőkre. Még azok a Testvérek is bekapcsolódhatnak ebbe a rövid „együttlétbe”, akik ritkán, vagy eddig talán még egyszer sem vettek részt a közös alkalmon. Ami késik, nem múlik! Április 1-i Igénk a Luk. 20,27-40-ben olvasható. (Mindenki olvassa el.)     

Kérdés a feltámadásról!

Testvéreim! Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, a zsidó nép vezetőségén belül két nagy csoport volt: A farizeusok, és a szadduceusok. Most ez utóbbiakra figyeljünk, mert az üzenet velük kapcsolatos. Teológiájukban, vallási felfogásukban elutasították az angyalok és démonok létezésének hitét. Ugyanúgy a feltámadást sem fogadták el. Emiatt sok vitájuk volt a farizeusokkal.
Az Írás szerint Jézushoz mentek ezek az emberek, majdnem, hogy lehetetlen kérdéssel. A kérdés nem életszerű, inkább mondva-csinált volt. Kinek a felesége lesz az az asszony a feltámadáskor, a „túlvilágon,” akinek hét férje volt? Jézust ezzel a kérdéssel tőrbe akarták csalni. Ez a csoport minden bizonnyal azért nem hitte a feltámadást, mert az nagyon érthetetlen. Hát bizony, ezt emberi ésszel nem is lehet felfogni.

Számtalan temetésen tapasztaltam, hogy mekkora különbség van a hívő gyászolók, és a nem hívő gyászolok között. Az egyik oldalon kétségbeesés, kilátástalanság és reménytelenség, vagy közöny, keménység tapasztalható. Ugyanakkor a másik halotti csoportból a könnyek mellett sugárzik a hálaadás, a reménység az elhunyt felől, hogy a legjobb helyre távozott. A Teremtő egyik kezéből a másikba tette, és így a mennybe emelte.

Abban a válaszban, amit Jézus mondott a szadduceusoknak, bennünket is tanít valamire. Arról, hogy ne az „emberi eszünkkel” próbáljuk elképzelni, hogy miként lesz majd ODAÁT? A feltámadás fiaira egészen más világ vár, mint amilyenben most itt a földön élünk. Ennek a világnak a fiai nősülnek, és férjhez mennek….Azt pedig, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is jelezte a csipkebokornál, amikor az Urat Ábrahám Istenének,  Izsák Istenének, és Jákob Istenének mondta. Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az Ő számára mindenki él!

Mire kell alapítanunk tehát a feltámadás reménységét és bizonyosságát? A mai Ige szerint arra, hogy az ősatyákkal, Ábrahámmal, Izsákkal, Jákóbbal olyan közösségre lépett a Teremtő, akik felett nem győzhetett a halál. És ha Isten a mi Istenünk is, akkor velünk kapcsolatban is éppen annyira igaz, hogy Ő, nem a holtak Istene, hanem az élőké. És egyszer: Mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé!  ( II. Kor. 5,10.) Nem mindegy, hogy hogyan állunk oda.

Csókay András agysebész főorvos, -  aki a sziámi ikrek szétválasztásánál az orvosok csoportvezetője volt,  -  a közelmúltban a egyik TV műsorban arról beszélt többek között, hogy a mi földi életünk ideje az örökkévalóság viszonylatában öt perc. A többi „időt” Istennel, vagy Isten nélkül töltjük el. Ő hisz ebben. Örömmel vallott erről. Felvetődik tehát bennünk is a kérdés: Mi lesz velünk, veled, velem a halál után?

Mert most, ha nem is vagyunk a fertőzöttek között, de igenis fel kell tennünk a kérdést magunknak, mi lesz azután, ha meghalunk? Sokan ezzel a kérdéssel egyáltalán nem akarnak foglalkozni. Ezekben a nehéz időkben azonban senki nem dughatja homokba a fejét. Nagy felkiáltó jel, ami most van!!

A babiloni fogságban kemény idők jártak a zsidó rabokra. Az uralkodó király aranyszobrot készíttetett, és azt a törvény szerint mindenkinek imádni kellett. A zsidóknak is, akiknek egy Istenük volt. Aki a törvényt megszegi, azt a tüzes kemencébe kell vetni! Így szólt a parancs. Volt három ember, Sidrak, Mésak és Abednegó, akik nem térdeltek le, és nem imádták ezt a szobor-istent. A király nagy haragra lobbant amikor megtudta ezt. Van-e olyan Isten, aki az én kezemből ki tud szabadítani benneteket? (Dániel 3,15.) A három férfi hittel vallotta: Van nekünk Istenünk, Akit mi tisztelünk. Ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből….De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük…! (Dániel 3,17-18.)

Így vagyunk az Úr Isten kezében, mint ez a három ember. Csak nem ennyire élesben. Láthatjuk, hogy egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. Az egész Földgolyót befertőzte a koronavírus. Pánik helyett most azt kell sokszor ismételni mindnyájunknak imádságként: Előbb Isten elé kerül minden, ami téged ér! Ez biztonságot és belső békességet kell, hogy jelentsen. És közben arra gondolni, abban megerősödni, hogy EGY A SZÜKSÉGES DOLOG! Ez pedig az őszinte Ráhagyatkozás. Jézushoz menekülni. Meglátni, átélni, most különösen is ebben a böjti időben, hogy mit vállalt értünk Jézus Krisztus? Nem azért, mert megérdemeltük, nem is azért, mert olyan „jók” voltunk, sőt sokkal inkább megszomorítottuk az Ő szerető szívét. Meghalt a kereszten, hogy jóvátehetetlen adósságunkat kifizesse. Feltámadt, hogy mi is feltámadhassunk, és örökké Vele lehessünk.

Nem az a kérdés, amit a szadduceusok kérdeztek Jézustól, hanem az, amit így mondott az Úr: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él. És aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha! Hiszed-e ezt? (János ev.11,25-26.)  Ámen.                                             Szeretettel: Zoli (bácsi)

Hittanos napközis tábor
2016. június 27. hétfő - július 1. péntek

Jelentkezés a táborba >>>

Hittanos napközis tábor - naponta 9.00 órától 17.00 óráig

Csillaghegyi református templom gyülekezeti terme és udvara
1039 Budapest, Vörösmarty utca 2.

Címe: Az igazi hős - Ábrahám

Kiket várunk?
Önálló óvodásokat és kisiskolásokat

Mi történik?
Biblia történet megismerése és játékos feldolgozása két korcsoportban
Szép gyermekénekek megismerése
Közös játékok
Délután népi játékok és énekek
Délután kézműves foglalkozások
Közös kirándulás a kalandparkba
Tízórai (gyümölcs) ebéd és uzsonna
Pénteken záróműsor szülőknek
Pénteken szülőkkel közös szeretetvendégség

Költségek?
7.000 Ft/fő, testvérkedvezmény 1000 Ft/fő + 1.100 Ft/fő Planetárium belépő 
(hittanosaink, gyülekezeti tagok gyermekei unokái számára)
Támogatást szívesen fogadunk, egyedi kedvezmények igényelhetők

Hogyan segíthet?
Minden segítőnk önkéntes. Konyhai segítség, esti takarítás, sütemény felajánlás komoly segítség. Meg fogjuk köszönni.

Hogyan jelentkezhet?
Szabari Erika hitoktatónál, vagy a gyülekezet e-mail címén: csillaghegyiref@t-online.hu

Online jelentkezés itt >>>

Szeretettel várjuk!

További táborok 2016-ban:
2016. június 20. Hétfő - június 24. Péntek: Ifjúsági hét - i7
2016. július 3. Vasárnap du. - július 8. Péntek: Családi tábor Balatonszárszón

Ifjúsági hét - i7
2016. június 20. Hétfő - június 24. Péntek

Jelentkezés lap >>>

A programok között szerepel közös főzés, sok kirándulás (pl. Libegő, kilátó, túra, esetleg Bringó hintózás, stb), és kerületünk polgármesterével találkozás az irodájában. Nagyjából az előző évihez hasonló jellegű és hangulatúra tervezzük a hetet, és további ötleteket is szívesen fogadunk. Kötelező részvételi díj nincs, önkéntes hozzájárulást, támogatást elfogadunk.
A 2015-ős programról (jelenleg működik a link) itt van információ, és a képeket is meg lehet nézni itt!

REFORMÁTUS MAGYAR KERESZTYÉNEK VAGYUNK

Jelentkezési lap >>>
Gyülekezeti napunkat Tahitótfaluban rendezzük meg a Sion Hegye Református Konferenciaközpontban, mert ott több hely és lehetőség van arra, hogy a közösség együtt lehessen a többféle program során. Szeretettel hívjuk a gyülekezet apraját és nagyját, a családosokat és az egyedül élőket egyaránt! Különösen is számítunk hittanosainkra és családjaikra!

A program 9.00 órától sok közös énekléssel, áhítattal és gyermekfoglalkozással kezdődik, majd bizonyságtétellel, rövid bevezető előadással és csoportos beszélgetéssel folytatódik ebédig. A gyermekek az éneklésük és bibliai történet feldolgozásuk után saját foglalkozásukkal folyatják a programot. A közös ebédet követően népi játékok (pl. kézi hajtású körhinta) várják a kisebbeket.

A nagyobbak vidám és komoly vetélkedőn, sportversenyen vehetnek részt. Mivel június 4-i a nemzeti összetartozás napja, egy térképen tervezzük megjelölni, hogy honnan jöttünk, hol vannak a gyökereinek. Terveink között szerepel még egy rövid történeti előadás lehetősége is az érdeklődőknek, további közös éneklések és egy kis táncház is. 17.00 óra körül indulnánk vissza.
A nap központi témája az identitás, arra fogunk válaszokat keresni, kik vagyunk, honnan jöttünk, s hová tartunk. Még a gyermekek története is beillik majd e sorba.

Technikai kérdések

Részvételi díj
A konferencia központ használati díja az ebédet is beleértve 2000 Ft/fő. A résztvevőktől az ebédhez kérünk hozzájárulást: felnőttenként 1000 forintot, a gyermekekként 500 forintot, harmadik (és további) gyermektől semmit.  Természetesen a csecsemők és ebédet nem kérő gyermekek után nem kell fizetni. A többit (a népi játékokat is) a gyülekezet költségvetéséből fedezzük. Ehhez a harmadik kerületi önkormányzattól közösségi célra kapott támogatást is felhasználunk.
Utazás
Az utazást egyénileg próbáljuk megoldani, de ha ez nem lehetséges, akkor valamilyen közlekedési eszközt is igénybe fogunk venni. Kérem, hogy jelezzék, van-e még szabad hely az autóban, illetve, hogy kiknek van szüksége segítségre az utazáshoz!
A konferenciatelep itt található >>>

Jelentkezés, ötletek, felajánlások
Az ebéd megrendeléséhez és a programok lebonyolításához is nagyon fontos, hogy ismerjük a létszámot. Kérem, hogy akik szívesen vesznek részt ezen a nagyszerű programon mielőbb jelentkezzenek az iratmissziós asztalnál vasárnap, vagy az internetes jelentkezési lapon! 
További ötleteket, felajánlásokat is szívesen várunk és fogadunk!
Remélem, találkozunk június 4-én, a Sion hegyén, Tahiban!
Áldás, békesség!

Battyányi Géza lelkész

Evangelizációs sorozat a Lukács evangéliuma 10,25-37 alapján.

1.       Magabiztos arc (Luk. 10,30)
2.       Közömbös arc Luk. (10,31-32)
3.       Felszabadult arc Luk. (10,33-35)

3. Felszabadult arc (Luk. 10,33-35.)

Kedves Testvéreim!

Olyan arcokat mutatott fel a Szentlélek Isten az előző estéken, melyekben magunkra ismerve felkiálthattunk: „Ím nagy Isten, most Előtted szívem kitárom. Menedékem nincs sehol a földi határon.”(345. dics.) Megrázó, veszedelmes helyzetben van az ember Isten nélkül. Élet-halál kérdését mutatta fel az Úr. Igen, ebben a fényben jól láthattuk, hogy merre visz a széles út, és milyen óriási nagy baj éri azt az embert, aki azon jár lefele haladva. Mindegy, hogy valaki erős, magabiztos, aztán majdnem agyonverik, és félholtan elhagyják. Vagy csak közömbös, önző, magával törődő ember, és szívtelenül, helyesebben új szív nélkül siet el mások mellett. Nagyon mélyen lenni, vagy a felszín körül Jézus Krisztusnak hátat fordítva rossz irányba menni, teljesen egyet jelent Isten előtt. Mindkét állapot a halálba, a kárhozatba visz

Az 1960-as években Ordas községben szolgáltam. A Duna partján fekszik ez a kis falu, Bács megyében. A tizenkét évi ottlétünk alatt több vízbefulladtat is kifogtak a halászok. Volt, amikor megtalálták a hatóságok a hozzátartozókat. Olyankor elvitték az elhunytat. Ha nem sikerült felkutatni senkit, akkor nekem kellett elvégezni a temetési szolgálatot. Tragikus sorsok. Általában nem lehetett megállapítani, hogy miért történt a haláleset. A lényeg: A nagy, mély víz kioltotta az életeket. Az ordasi kisbíró, 40 év körüli ember, egyszer, egy esős éjszaka után, reggel, ki akart menni kapálni a falu határába, a földjére. Útközben rosszul lett, elájult, és arccal beleesett egy 10 centiméternyi pocsolyába. Később valaki rátalált. Halott volt. Megfulladt. Megdöbbenéssel vette tudomásul mindenki ezt a szerencsétlenséget. Azért mondtam el testvérek ezt a máig is emlékezetembe vésődött tragédiát, mert nem csak a mély vízbe, hanem a kanálnyi vízbe is meg lehet fulladni. A legbűnösebb, a legtávolabb lévő, a legagyonvertebb ember, meg az Isten közelében toporgó, jól szituált, kegyeskedő ember, egyaránt megmentésre szorul, és ha ezt nem fogadja el, elpusztul! Bele hal a bűnbe, mert a „Bűn zsoldja a halál!” (Róma 6,23.)

Ma este a harmadik arcot mutatja fel a Szentlélek Isten, a felszabadult arcot. Teljes pompájában ragyogtatja fel előttünk azt a kegyelmet, csodát, amit megtapasztalhat, átélhet minden bajbajutott, aki segítségért kiált. A mi történetünk olyan embert állít elénk most, „aki úton volt”. Az én hitem azt mondatja velem, hogy itt más volt az útirány. A mondat pontosan így hangzik: „Egy samaritánus pedig, aki úton volt, amikor odaérkezett hozzá, és meglátta, megszánta!” Az ő magaviselete örvendetes meglepetés. Az óriási nagy különbség itt az, -  az előzőkhöz képest, - hogy nemcsak látta a beteget, hanem megszánta. A Károli fordítású Bibliában így olvassuk ezt: Könyörületességre indult. A szívéből fakadó, de felülről kapott szeretet mozdította ezt az embert könyörületre.

Egészen biztos, hogy céltudatosan beszélt Jézus a kérdező írástudónak a felebaráti szeretetről, amikor a samaritánust említette, mint megmentőt. A szerencsétlenül járt ember ugyanis zsidó volt. A zsidók és samaritánusok között pedig évszázadokra visszanyúló ellentét feszült. A zsidók lenézték a samáriaiakat, mint gyülevész, alacsonyabb rendű népet. Azok viszont gyűlölték emezeket, ahogyan a kisebb és elnyomottabb nép utálni szokta a hatalmasabbat. A mi felszabadult arcú emberünk sokkal inkább tehette volna azt, amit a pap és lévita. Miután meglátta, vehette volna a nyúlcipőket, és még be is magyarázhatta volna magának, hogy ez egy zsidó, semmi köze hozzá. De nem ezt cselekedte!

Elgondolkozhatunk azon is testvéreim, hogy ez a samaritánus, aki úton volt, mintha csak úgy céltalanul ment volna. Belemélyedhetünk abba a meglátásba, mintha sokszor Isten útja, vagy cselekedete is ilyen céltalan és értelmetlen lenne ebben a világban, vagy a mi egyéni életünkben. Az ember sokszor felteszi a kérdést, mi célja van ennek, vagy annak, miért van ez, vagy amaz? Mégis megrendítő az az összhang, ami Urunk munkájában, tetteiben van. Egy bizonyos idő után, - talán hónapok, vagy évek telnek el közben,  -  egyszer csak felismeri a lélek, milyen jól illenek össze a fogaskerekek Isten tervében. Amit mi rossznak, feleslegesnek, hiábavalónak, lehetetlennek képzeltünk el, azt a mi mennyei Gazdánk csodálatosan összerakta, és számunkra a legjobbat, az igazán szükségeset valósította meg.

Igen, nagy ajándéka Isten kegyelmének, hogy léteznek ilyen felszabadult emberek ma is, mint amilyen volt ez a samaritánus. Akik már átélték a csodát. Akiket a mélyből kiszabadított az Úr. Ahogy Jézus Krisztus mondja: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek!” (Ján. 8,36.) Nem köti már gúzsba többé az ördög a megtért szív engedelmességre átadott életét. Sokkal inkább azt kérdezi ez a dobogó, hús szív szüntelen: Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem? Az Ige, mindennapi kenyérré lesz, erős táplálékká, amely képessé teszi a felszabadult életet arra is, hogy segítsen a másikon. Itt már nem is ő cselekszik, hanem a benne lakozó Krisztus. Ahogy Pál apostol ezt le is írja: „Többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem!” (Gal. 2,20.) Vagy így: „Mindenre van erőm abban, (a Krisztusban), aki megerősít engem!” (Fil. 4,13.)  Szabad, nem tovább menni, elsietni, elfutni, szabad nem közömbösnek maradni, hanem minden előítéletet félre téve lehajolni, és segíteni.

Hogyan segített ez a samáriai? „Odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt saját barmára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked!” Gyógyító erő volt a borban, amit emberünk ennek a félholtnak a sebeire öntött. Visszatért belé az élet. Az olaj hűsítette testének égő sajogását. Talán ki tudta mondani a feleszmélt beteg: Megmentett ember vagyok, és ezt egy idegennek köszönhetem. De még ennél is többet kapott. Nemcsak életmentés történt, nem csak elsősegélynyújtás, hanem tökéletes gondoskodás. Hogy teljesen egészséges legyen. A beteget ölbe véve feltette szamarára. Maga gyalog ment, és vigyázott, hogy a másik le ne essék a barom hátáról. Így mentek a vendégfogadós házába. A samaritánusnak, ennek a felszabadult arcú embernek volt szeme, volt szíve, volt, ideje, és még volt pénze is, az igazi felebaráti tett gyakorlására.

Gondolhatunk egy másik, megható történetre is, amikor egy szerencsétlen béna embert akart négy másik ismerőse Jézushoz vinni, hogy meggyógyítsa őt. Hitték, hogy az Úrnak van hatalma és ereje minden nyomorúság megszüntetésére. Oda vitték a bénát ágyastól, ahol tanított a Mester. De olyan sokan voltak a hallgatok, lehetetlenség volt bejutni a házba. Hiábavaló volt minden kérés, hogy engedjék be őket, mert beteget hoztak Jézushoz. Nem mozdult senki. Akkor a hit leleményességével, vállalva a kockázatot, megbontották a ház fedelét, és kötélen engedték le betegüket az Áldott Orvos elé. Tudták, hitték, hogy nem fognak megszégyenülni. Mindent egy lapra tettek fel. Jézus szeretetében, irgalmában, hatalmában hittek és bíztak. És az Úr ezeknek az embereknek HITÉT LÁTVA gyógyította meg a béna lelkét és testét, az egész embert tetőtől talpig, mindenestől. Jézus Krisztus kiemeli ezeknek az embereknek a cselekedetét. Volt bennük odaszánás, bátorság, idő, segíteni akarás, könyörület. Ilyen felszabadult arcokat, ilyen hit és lélek-gyümölcsöket szeretne látni ma is a mi Megváltónk, amihez természetesen hit, bizalom, és szeretet szükséges.

Az igazi szeretet nem állít fel határokat. Nem azt mondja: Egy bizonyos ideig elmegyek, de tovább nem. Ezt mutatja fel Jézus az irgalmas samaritánusról szóló példázatban. Milyen jó, hogy nemcsak magabiztos, és közömbös arcú embereket lehet látni, olyanokkal találkozni, ilyenek között élni. Vannak felszabadult, boldog arcok, akik, ha botladozva is, kereszteket cipelve is, de Isten kiválasztott és elhívott gyermekeiként, Isten dicsőségét szolgálva élik az életüket. Azt mondja az Ige: „Akik pedig befogadták (tudniillik Jézust), azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek, mindazoknak, akik hisznek az Ő nevében!” (Ján. 1,12.) És ezek az Isten gyermekei remélem testvérem, hogy te is, én is teremhetjük Urunk segítségével a gyümölcsöt. Lehetünk irgalmasok, mert mi is irgalmasságot nyertünk.

Három arcot láttatott meg a Szentlélek ezeken az esti alkalmakon. Ha mind a három arc ismerős volt, ha magunkat láttuk is a tükörben, nem baj. Sőt, az a jó! Csak nagyon komolyan tudomásul kell venni azt, hogy segítségre van szükség.  A segítség pedig közeledik. Jön, már itt van, már hallani a kopogtatását. „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz!” (Jel, 3,20.) Mert valójában, amikor Jézus elmondta ezt a példabeszédet az írástudó embernek, saját magáról beszélt. Ő jött erre a veszélyekkel teli, Jeruzsálemet Jerikóval összekötő útra, hogy mindenkit, aki rossz irányba halad és bajban van, megmentsen. Ezt mondja a Biblia nagyon tisztán, világosan: „Egy szívet és egy utat adok nekik, hogy engem féljenek mindenkor!” (Jer.32,39.) Igen, a mi irgalmas samaritánusunk nem más, mint a mi Megváltó Jézus Krisztusunk. Aki minden bűnből, bajból, betegségből megszabadított. És kész arra, hogy akik még a Jerikóba tartó veszélyes úton járnak, azokat is megmentse. Ez a drága evangélium. Ez az igazi örömhír!

És most térjünk vissza az Úr Jézus és az írástudó beszélgetésére. Jó feleleteket hallott Jézus ettől az embertől. Mindent tudott valójában, csak egyet nem tudott, azt, hogy KI AZ ÉN FELEBARÁTOM? A példabeszédből világossá vált előtte ez is. Jézus pedig nagyon gyakorlatiasan, határozottan ezt mondta neki: „Menj el, és te is hasonlóképpen cselekedj!”

És kedves testvéreim, ez a mindenkori megoldás. Azt mondja az Úr Jézus Krisztus, hogy amint Őt küldte az Atya ebbe a világba, úgy küldte Ő is az Ő tanítványait. Azt jelenti ez, hogy amiként Ő irgalmas samaritánusként szertejárt, és magára vette mások terhét, hordozta a mi nyomorúságunkat, ugyanúgy, ugyanazon indulattal kell szertejárnia az Ő megváltottjainak is a jelenvaló világban. Közületek testvéreim, aki azt akarja, azt szeretné, hogy a: ”Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután” (Mt. 25,21.) elismerése és dicsérete fogadja őt a mennyei dicsőség kapujában, az adja át szívét Jézusnak! És ajánlja oda valóságosan egész életét az Isten iránti engedelmességre,  -  Akinek mindent köszönhet  -  ugyanakkor  az emberek felé való szolgálatra.

Az irgalmasság gyakorlása a világban tapasztalható mérhetetlen szenvedés, fájdalom, nyomorúság enyhítése. Az irgalmas ember sebeket kötöz egy sebeket ejtő, könyörtelen világban. Jézus Krisztus egész földi élete erre mutatott példát. De csak azok lehetnek irgalmasok, akik kegyelmet nyertek. És azt a csodát is átélhetik, hogy másoktól kapnak irgalmat, amikor ők szorulnak arra.

Hadd mondjak még egy szép bibliai példát erről a minden értelmet felülhaladó kegyelemről és irgalomról. „Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad. De ha meghal, sokszoros termést hoz!” (Ján. 12,24.) Ezzel a képpel Jézus a saját sorsát szemléltette. Vállalta az emberré-lételt, a jerikói útra való jövetelt, vállalta a földbevetést, az elhalást, vagy helyesebben, a meghalást. Mindazért, hogy élet, életek szülessenek. Hogy legyen bő termés, gyümölcs. Harminc, hatvan és százannyi. Ebbe a szeretetkapcsolatba vonja be az Úr a hívőket. A választottakat. Az átadott életűeket. Remélem, hogy téged is,és engem is, kedves testvérem! Valóban kész vagy-e átadni Isten rendelkezésére nemcsak sok mindent, hanem mindent?! Aki alárendeli magát Krisztus uralmának, az a testvér  -  bárki legyen is az  -  a Lélek gyümölcsinek termésével mindig felülmúlja önmagát, és az Úr sokkal gazdagabbá teszi.

A kegyelem így függ össze az irgalommal. A kegyelem az Isten és ember közötti viszony helyreállítása. Mint ami akkor történt példázatunkban, amikor a samaritánus színre lépett. „Mert megjelent az Isten kegyelme minden embernek!”, mondja az Ige. Az irgalom gyakorlása pedig az ember és ember közötti viszony szeretetben való elrendezője. Gondoljuk csak el testvérek, hogy milyen óriási szükség lenne erre az irgalomra testvér és testvér között, egyház és egyház között, népek és népek között. Ha gyakorolná ezt a világ akármilyen apró szinten, más lenne az élet. De a kegyelem, a kegyelem Urának elfogadása nélkül ez nem megy. Ezért halljuk ezt a bíztatást, bátorítást is: „Ma, ha az Ő hangját halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket!” (Zsid. 4,7.) Ő ezt munkálja, felajánlja, de erőszakkal senkire nem erőlteti. A döntés és a felelősség a miénk. A tied testvérem! A kegyelem alatt élő embert pedig bevonja az Úr az irgalom gyakorlásába. És ez az irgalmas cselekedet, életforma mindig visszamutat és rámutat a megnyert kegyelemre.

Minden ember nyomorúságán nem tudunk segíteni. De akit Isten elénk hoz, azért már felelősek vagyunk. Vajon van-e erre látásunk, és a meglátáson túl szerető szívűnk, kinyújtott kezünk, és időnk a bajbajutott megsegítésére? Sokan erre talán azt mondják bizonytalanul, félénken, és nagy szerénységgel: Alkalmatlan vagyok én. Nincs már erőm, elfáradtam. A családomban kell helyt állnom, az is nagy teher. Én ilyen szolgálathoz nem értek. Sok valós, és elképzelt kifogást felhozhat mentségül akárki. Szeretett testvéreim! Valóban különbözőek vagyunk mindnyájan, és különböző ajándékokat kaptunk Urunktól. De nézzük meg kívülről ezt a mi szép csillahegyi református templomunkat. Ahány terméskő, az annyiféle. A mester, úgy illesztette ezeket a köveket egymásra, kicsit, közepeset, nagyot össze-vissza,  -  közben minden bizonnyal faragott is rajtuk,  -  hogy olyan templom formálódjék ki, mint amilyenben mi is gyönyörködhetünk. Minden kő a helyére került. Ha figyelünk, Isten minket is a helyünkre tesz! Csendüljön vissza szívünkben válaszként kedves testvéreim a szent, és csodálatos odaszánás, és mondjuk együtt élő hittel, ugyanakkor mégis külön-külön, mindenki magában, személyesen: „Itt vagyok én, küldj el engem!” (Ésa 6,8.)  Ámen.   

Deák Zoltán ny. református lelkipásztor

Elhangzott 2014. június 5-én a Budapest-Csillaghegyi református templomban

Evangelizációs sorozat a Lukács evangéliuma 10,25-37 alapján.

1.       Magabiztos arc (Luk. 10,30)
2.       Közömbös arc Luk. (10,31-32)
3.       Felszabadult arc Luk. (10,33-35)

2. Közömbös arc (Luk. 10,31-32.)

Kedves Testvérek!

            Tegnap este Isten Szentlelke megvilágított, és elénk állított egy magabiztos arcot, olyan valakit, akit később kifosztottak a rablók, és félholtra verve magára hagyták. Olyan úton járt, amelyik Jeruzsálemből Jerikó felé, lefelé vitte őt. Isten közelségéből ment a romlás városa felé. Makacsságának, magabiztosságának, önfejűségének köszönhette, hogy majdnem halálos sorsra jutott. Nem törődött senkivel, semmivel, mert azt gondolta, őt nem lehet legyőzni. Mindenre felkészült, nem érheti semmi meglepetés. Túlságosan bízott önmagában. De nagyot tévedett. Az ellenség mégis erősebb volt nála. Vérbe fagyva, félig holtan ott feküdt valahol az árok mélyén, kifosztva, tehetetlenül.

Isten Szentlelke azt is megláttatta velünk, hogy nem csupán egy régi izgalmas és megható horror történetrészt hallottunk, hanem ez a bizonyos „egy ember” mi vagyunk,  te és én kedves testvérem, akik most ebben a templomban vagyunk, és figyelünk az Igére. Mert a mi életünk is hajlamos a lefele menésre. Így van ez az első bűneset óta. Óriási nagy a csábítás. Az ellenség, az ördög jó praktikákat használ, hogy mi arra menjünk, amerre ő akarja. Ennek az útnak a vége pedig a kifosztás, megsemmisítés, halál. Ha nem jön segítség, nincs mentség! De azt is meghallhattuk, hogy igenis, van segítség! Mégpedig, egyedül Jézus Krisztus a segítség, Aki életre tud menteni.

Kedves Testvérek!

Mielőtt rávilágítana Isten Lelke a második arcra, a közömbös arcra, figyeljünk egy kicsit arra is, hogy Jézus Krisztus kinek, és milyen környezetben beszélt erről az „irgalmas samaritánusi” példázatról. Ezt olvastam fel: „Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse Őt, és azt kérdezte: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Egy bennfentes ember jött a Rabbihoz, aki mindennel tisztában volt. Tudta a parancsolatokat, ismert minden egyes törvényt. Arra volt kíváncsi, vajon milyen magyarázatot fog adni Jézus, az ő nagy, fogós teológiai kérdésére. Azt remélte, talán jól sarokba tudja majd szorítani, és ezzel megszégyeníti Jézust. Azt a Valakit, Akit annyian követnek, és Aki mindenben felülírja az írástudók, farizeusok tanítását.

De nemcsak az örök élet elnyerésének lehetőségéről kérdezett, hanem   -  miután világos es tiszta választ kapott  -  feltette azt a kérdést is, hogy: „De ki a felebarátom?” Mintha nem tudta volna. Megjátszotta magát az előtt a Jézus előtt, Aki a szívek és vesék vizsgálója, Aki előtt nincs, és nem lehet semmi rejtett dolog. Ennek ellenére a Szabadító Krisztus ezt a papi embert nem leplezte le. Nem fordított neki hátat. Nem mondta: Én átlátok rajtad, tudom, hogy milyen gonosz szándékkal tetted fel a kérdéseidet, tudom, hogy mi van belül benned. Ennek az álarcos, Jézus Krisztus iránt és az emberek iránt közömbös embernek elmondta az irgalmas samaritánusról szóló példabeszédet. Beszélt neki a háromféle embertípusról, hogy szálljon magába, okuljon, tanuljon belőle, és azzal zárta az Úr a beszélgetést: „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!”

Ennek a törvénytudónak az ábrázata is valamilyen szinten hasonlatos ahhoz az archoz, melyről ma este szól hozzánk Isten Igéje. Ő is közel van mindahhoz a jóhoz, széphez, igazhoz, amit, ha hittel, bűnbánó lélekkel, alázattal elfogadna, más lenne, másmilyen lehetne az élete. Az ISTENKÖZELSÉG azonban nem jelent számára semmit. Jézust, mint Urat, Messiást, nem fogadta el. Legalább is, ez az Igéből nem derül ki. Az Isten közelében élni, de nem Benne lenni, nagy veszélyeket hordoz.

És most lássuk meg ezt a másik arcot, a közömbös arcot. Két személyben hozza ezt elénk Isten Igéje. Egy pap, és egy lévita személyében. Nemtörődöm ez az arc. Előttük fekszik valaki, egy vérbefagyott ember, akin nem segítenek. Az ilyen közömbösségre szoktuk mi is mondani, hogy szívtelen. Kő szíve van. A szerencsétlen, bedagadt arcú ember, amennyire láthatott vérző szemével, úgy pislogott ki az árok mélyéről, és talán valami halvány remény éledezni kezdett benne, amikor lépéseket hallott. Talán mégis jön a segítség! – gondolhatta, sóhajthatta. De a léptek, ha közeledtek is, nem lassultak, hanem szaporodtak, és hamarosan ismét teljesen elhalkultak. Micsoda gyalázat! Még ma is háborog a lelkünk, és akár hányszor olvassuk, vagy halljuk ezt a tanulságos történetet, példabeszédet, keményen, és súlyosan elítéljük mindkét egyházi ember magatartását. Hogyan lehet ennyire semmibe venni egy bajbajutott életét?  -  tesszük fel a kérdést. Miért nem állt meg sem a pap, sem a lévita? Hogy mondja a Biblia?: „Történetesen egy pap ment lefelé azon az úton!” -  majd később ezt olvassuk: „Amikor egy lévita is ahhoz a helyhez ért…”

Itt van az Igében erre a felelet. Az itt elsősorban a nagy tragédia, hogy ezeknek az egyházi embereknek is, lefelé megy az útjuk. Jeruzsálemből, az Isten közeléből mennek el. Talán még nagyobb jelentősége van itt ennek a kijelentésnek. Egy pap ment lefelé… Azt várná mindenki,ez lenne a természetes, hogy megálljon, és segítsen. Hasonlóképpen a lévitától is ezt képzelné el mindenki. Ez lenne a feladatuk, küldetésük, és ők mégis mindketten elsietnek. Nem érünk rá!  -  minden bizonnyal mondták magukban.

Kemény üzenet ez, de ki kell mondani, hogy az egyházhoz való kötődöttség, legyen az papság, lévitaság, írástudói képesítés, vagy mai viszonylatunkban püspökség, esperesség, lelkészség, presbiterség, sem semmilyen tisztség, vagy a szertartásokban való részvétel, önmagában nem állíthat meg senkit, aki nem jó irányba közlekedik. Az álarcot, a kegyeskedő létformát fel lehet venni, de a szív éppen olyan kemény és közömbös marad, mint látjuk a bibliai példabeszédben. Nem véletlenül írja ilyen pontosan ezt az Ige. A lefele menő ember nem akar segíteni a másikon.

A kemény élet ilyen testvéreim. Az ördög praktikája ez. Mindenki csak magával van igazán elfoglalva. Csak az a fontos, hogy nekem minden jó legyen. Ne legyen szükségem, de ha van is, majd magam megoldom. Hogy mi van a másikkal, másokkal, az már nem érdekes. Mennyire elszörnyülködünk, amikor a rádióban halljuk, vagy a televízióban látjuk azokat a megrázó eseteket, amelyek megtörténnek nap, mint nap. Gyerekeket rabolnak ki fényes nappal, meg is verik őket, és akik látják, nem segítenek, nem lépnek közbe. Még nekem is bajom lesz belőle,  -  gondolják nagyon sokan, és elsietnek. Kicsiben is, nagyban is ez az igazi VALÓ VILÁG, nem pedig az, amit a televízióban bohóckodnak.

Így tett a pap, és lévita is. Mert az biztos, hogy látták. „Amikor látták, elmentek mellette”, ezt olvassuk az Igében. El tudom képzelni azt is testvéreim, hogy ez a vérbe-fagyba vergődő ember így nyöszörgött fájdalmasan: Vizet, vizet! – mert mindig ez az első és legnagyobbszükséglete egy hosszabb idő óta sebesülten fekvő embernek. De a közömbös arc, nem reagált erre. Elment mellette! Csak nem vagyok bolond, hogy kockáztassam az életem? Hátha közben visszajönnek a rablók, és engem is kifosztanának. Mi haszna lenne belőle ennek a szerencsétlennek, ha mellé fektetnének engem is. Elhúzni a csíkot minél gyorsabban, nem belekeveredni ebbe a veszélyes dologba. Ez a biztos, ez a biztonság, abból nem lesz, és nem lehet újabb tragédia!

Mit is mondott az Úr Jézus? „Aki pedig csak egyetlen pohár friss vizet is ad inni egynek e kicsinyek közül, bizony mondom néktek, semmiképpen sem fogja elveszteni jutalmát.” (Mt. 10,42.) A közömbösség, önzés nem olyan bűn sokak szerint, nem olyan kirívó, elvetendő, mint a rablás, gyilkosság, Isten-káromlás, és lehetne sorolni sokáig a nagy és fertelmes bűnöket. Az egoizmus, az önzés csak „bocsánatos botlás”, vagy még az sem, ami felett az Úr Isten is szemet huny. Így is mondhatnánk, hogy vallásos bűnöcske, amivel valójában nem kell foglalkozni. Ilyen a természete, és azzal el van intézve.  -  vélekednek erről nagyon sokan. Igen nagy tévedésben van az az ember, aki ezt így gondolja. Az Úr Jézus egyik példázatában olyan sikeres emberről beszélt, aki a közömbösséget és önzést testesítette meg. Ennek az embernek nem volt hiánya semmiben. Mindene megvolt, amit csak akart. Aztán még ráadásul bő termést is adott neki Isten. Mindezt látta, tudta, hogy mi mindene van, de ebből nem akart senkinek sem adni, mindent magához ölelt. Úgy gondolta, ezután kedvére élvezheti az életet, ehet, ihat, amit csak akar, ahogy neki tetszik. Nem törődött semmivel, és senkivel. És ennek az önző, mások iránt közömbös embernek azt mondta az Isten: „Bolond, az éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál? Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag”(Luk. 12,20-21.) Az önző, mások iránt közömbös arc, élet, erre a sorsra jut! Ahogy ő nem segít, úgy a másik is el fog menni mellette, és a vége: HALÁL!

A másik dolog, amit meg kell jegyeznünk a közömbös arcú emberről az, hogy nem is tudna segíteni. Még akkor sem, ha ez a foglalkozása. Ha pap, vagy lévita, vagy akármilyen egyházi munkában jártas. Pedig ezekben a berkekben a szeretetről nagyon sokat beszélnek. De lepereg róla. A máz sok mindent eltakar. Pedig, ahogy az Igében olvassuk: „Mert a teremtett világ fiai sóvárogva várják az Isten fiainak megjelenését”! (Róma 8,19.) Van igény, lenne igény arra, hogy az Úr akarata szerint járó ember lehajoljon a beteghez, és ne menjen el mellette érzéketlenül. De ki kell mondani, hogy aki ugyanazon az úton megy lefelé Jerikóba, az ugyanolyan megkötözött, szánalomra méltó ember, mint az, aki az árokban fekszik. Az a különbség kettőjük között: Az egyik tudja, óriási baj van, meghalok, elveszek. A másik viszont ezt még nem tudja, vagy ami még ennél is sokkal rosszabb, semmiképpen sem akarja tudomásul venni.

Kedves Testvéreim! Lehetnek valakinek nagyon tiszta tanbeli ismeretei, lehet, hogy nagyon világosan ismeri a váltság útját, lehet, hogy sokszor elolvasta már a Bibliát, de amikor oda kerülne a sor, hogy most pedig segíteni kellene, akkor nincs erő, nincs akarati szándék, nincs semmi. Sokáig lehetne sorolni azt, hogy mennyi csalódást okozott már a közömbös és tehetetlen arc a segítségért kiáltó embereknek. Mennyi jogos vád érte az egyházat, a mi egyházunkat is a legrangosabb vezetőitől kezdve a legegyszerűbb hívekig, azért, mert nem Isten akarata szerint végezték feladatukat és küldetésüket. Nagyon sokszor hallottam magam is: Az a szomszéd, rokon, ismerős, akárki, mindig a templomot bújja, de ha segíteni kellene, akkor mindig más dolga akad. Soha sem ér rá! Nem is kérek én ebből, az ilyen fajta életből, keresztyénségből. Nagyon szomorú, de a Jeruzsálemből Jerikó irányába járó ember képtelen a segítségnyújtásra.

Amióta nyugdíjas vagyok, havonta egyszer a Pomázi Kékkereszt csoportban szolgálok igehirdetéssel. A kékkeresztesek azok, akiket Isten az italtól megszabadított. Ott olvasta fel az egyik testvér a következő történetet: „Angliában az iszákosokat, akiket részegségen kapnak, súlyosan megbüntetik. Volt egy fiatalember, egy előkelő családnak a gyermeke, aki annyira rabjává lett az alkoholnak, hogy ismételten újra, meg újra részegség miatt a rendőrség kezébe került. Egyszer odakerült újra a tárgyaló asztal elé, és valaki, aki a kék kereszt egyesületnek a tagja volt, azt mondta: Itt van ez a nyilatkozat, és írja alá azt a fogadalmat, hogy soha többé nem iszik. Akkor a fiatalember csüggedten, elkeseredetten legyintett, és így válaszolt: Ó, én már aláírtam, nem is tudom hányszor, de nem segít. Ott állt a fiatalember mellett az édesanya, aki látva fiának romlását, végső kétségbeesésében megragadta a tollat és belevágta a karjába. Megtelt a toll az édesanyja vérével, átnyújtotta neki és azt mondta: Fiam írd alá az én véremmel ezt a fogadalmat. A fiú még egy próbát tett, és aláírta. Néhány nap múlva azonban ismét részegen találták.”

Kedves Testvérek! Minden bizonnyal sokan szembetaláltátok már magatokat olyan helyzettel, amikor minden jó szándék, jó akarat, és igyekezet ellenére sem tudtatok segíteni a rászorulónak. Gondolhatunk idős, beteg szülőkre. A valamikor tetterős, gyorsmozgású, tevékeny édesanya, édesapa egyszer csak megbetegedett. Ahogy múlt az idő, teltek a hetek, hónapok, úgy töpörödött a test, sorvadt minden porcikája a szeretett betegnek. Látta ezt a gyermek, unoka, és nem tudott segíteni. Nem csak az orvosság nem gyógyított már, hanem a mindent vállaló hozzátartozó is átélte azt a tehetetlenséget, hogy nem lehet segíteni, minden hiábavaló.

Kedves Testvérek!

Az Isten Szentlelkének csodálatos fénye, ma este leleplezte a közömbös arcot. Az Úr szava szól, és határozottan mondja: Állj meg, ne menj lefelé az úton, mert a veszedelembe visz! De ha már te nem tudsz megállni, mert annyira lejtős az út, akkor kiálts, akkor könyörögj. Van egy kedves evangéliumi ének, amely úgy érzem, ideillik. A sodródó, bajban, bűnben élő ember kiáltása ez. „Ki vagyok én, ki vagyok én, kinek lát engem az Isten? Sok bűnömért, vétkeimért, elítél engem az Isten? Utolsó, veszendő bűnös vagyok, csontomban kárhozat tüze sajog. Ha nem jön segítség! Elpusztulok!” Isten igazmondó tükre ezt a képet mutatta fel: Lelki értelemben ott fekszik a közömbös arcú ember is a magabiztos, de félig agyonvert szerencsétlen mellett. Jön-e segítség? Van-e szabadulás?

És az Úr jön! Ez az Ige is erősít, reménységet ad, melyet Ezékiel próféta szájába adott Isten. De természetesen szól nekünk is. Így hangzik: „Életemre mondom, így szól az én Uram, az Úr: Nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Miért halnátok meg, Izráel háza?” (Ezék. 33,11.) Rajtad sem segíthet senki más, csak egyedül Jézus. Őbenne van a megtartatás, és az élet. Egyedül Ő az, aki bekötözheti a szíved vérző sebét, vagy a közömbös kőszív helyett hús szívet ad. Ő az, akinél van a szabadulás, szabadítás, mert Ő a Szabadító Úr! Ámen.

Deák Zoltán ny. református lelkipásztor

Elhangzott 2014. június 4-én a Budapest-Csillaghegyi református templomban

Evangelizációs sorozat a Lukács evangéliuma 10,25-37 alapján.

1.       Magabiztos arc (Luk. 10,30)
2.       Közömbös arc Luk. (10,31-32)
3.       Felszabadult arc Luk. (10,33-35)

       Magabiztos arc (Luk. 10,30.)

Kedves Testvérek!

Egy olyan jézusi példabeszédet választottam ezekre az előttünk álló estékre, amelyet közületek is nagyon sokan ismernek. A Biblia kijelentésében mégis az a csodálatos, hogy a jól ismert történeten keresztül is tud mindig újat mondani Isten. Az Ő Szentlelke megeleveníti az Igét, adja a fényt, és máris olyan üzenetet kap, vagy kaphat az ember, te és én, testvérem, amely azelőtt talán soha fel sem tűnt. Amely megfogja a szívet. Amely gondolkodóba ejt. Vagy, amely odakényszerít Jézus Krisztus golgotai keresztje elé, hogy ott megtörténjék az őszinte vallomás. Így figyeljünk Testvérek Urunk üzenetére, melynek címét ugyan én fogalmaztam meg így: „Három arc, a Szentlélek fényében”, de hiszem, hogy a mi kegyelmes Megváltónk szól mindnyájunkhoz Lelke által, és így lehet, vagy így lesz áldássá minden egyes mondat a Reá figyelő számára.

Az első arc, egy magabiztos ember arca, aki halálos veszedelembe került. Ma este vele ismerkedjünk meg. Ezt mondja az Ige, úgy kezdődik a példázat: Egy ember… Azt mindnyájan tudjuk, hogy az „egy”, határozatlan névelő. Azt jelenti ez, hogy lehet ez az ember akárki. Nincs meghatározva, hogy kicsoda, nincs nevesítve. Lehetsz akár te is testvér, és most vedd nagyon komolyan, hogy rólad beszél ez a példázat. Te vagy az az egy ember. Nem vitatja Isten Szentlelke, hogy a világ szemében majdnem tökéletes ember vagy. Hogy a munkahelyeden becsületesen és tisztességesen dolgozol. Hogy hűséges férj, vagy feleség vagy. Nem vitatja, hogy gondoskodó szeretettel veszed körül családod tagjait, vagy szófogadó gyermeke vagy szüleidnek, ha még azok élnek. Mindez igaz lehet emberi mércével mérve, de azt mondja Isten Igéje, hogy „mindnyájan vétkeztek, és híjával vannak az Isten dicsősége nélkül, és egyetemben haszontalanokká lettek!” Ez az egy ember olyan, aki Isten büntetése alatt van, úgy él, ugyanakkor Isten dicsősége nélkül járja a világot.Megdöbbentő, de ez az igazság.

Az „egy” szó azonban, nemcsak határozatlan névelő, hanem számnév is. Ez pedig azt jelenti, hogy egy emberről van szó. Nem kettő, három, sok, hanem csak, és kizárólagosan egy! És itt megint csak mondhatjuk, hogy te vagy ez az egy, kedves testvérem, vagy ugyanúgy én, de EGY személy, akiről az Ige beszél. Nem a szomszéd, nem a munkatárs, nem az iskolatárs, és nem senki más. Egyedül kell vállalni minden felelősséget minden tettért. Nem lehet egyetemlegesen kezelni az élethelyzetet, sem semmiféle bűnt. A kollektív bűnösséget mostanában ugyan sokat és sok helyzetben hangoztatják, ami fellazítja a bűn súlyosságát. Mert így egyszerűbbnek látszik a megoldás, a felelősség terhe. A sok bába között pedig elvész a gyermek. Minden bizonnyal sokan jártak azon a forgalmas úton, de Jézus csak egy emberről beszélt,  -  legalábbis a példázat elején.

Mindezek után ezzel a magunkba nézéssel, és belső önvizsgálattal figyeljük, hogyan szól az Úr Jézus, mit olvastam a Bibliából. „Egy ember ment lefelé Jeruzsálemből Jerikóba”! Ment lefelé.Tudjátok testvérek, hogy a lefelé menni cselekvésben benne van az önkéntesség? Én állok fel, én indulok el, én megyek arra, amerre akarok, amerre az utam visz. Erre talán soha nem is gondolunk, de igen, mozdulatainkban, cselekvéseinkben van önkéntesség. Még a rossz lépések, a botlások, a bűnök elkövetésében is. De azután eljön az az idő, egy bizonyos pont után, amikortól kezdve már nem ura az ember önmagának. Amikor már a lefelé menő úton nem lehet megállni. Amikor már a bűn sodorja az embert lefelé. Gondolhatunk a kis hógolyóra, ami a hegy csúcsáról elindul, és gurul, gurul lefelé, és mire lakott területre ér, hatalmas lavinaként söpri el a házakat. Milyen veszedelmes helyzetet idéz, vagy idézhet elő ez a lefele menés, vagy süllyedés. Ez az ember életére nézve, reád és reám is, kedves testvérem, igaz.

A tékozló fiú példázatában megdöbbentő módon látjuk ezt a mélyre, és egyre mélyebbre való süllyedést. Úgy kezdődött, hogy szakadás támadt a fiú szívében az édesapja iránt. Nem érezte jól magát az atyai házban. Önállósulni akart, meg akarta valósítani önmagát, amit ma is annyira sulykolnak bizonyos körök a mi magyar társadalmunkban is. Aztán elment otthonról ez a fiú. Hosszú utat járt be, míg a disznóvályúig ért. Egyre mélyebbre és mélyebbre. De még volt ennél is lejjebb, mert még abból a moslékból sem kapott enni, amit a disznóknak adtak. Gondolkozzunk el ezen, testvérek!

Emberünk süllyed alá, ment lefelé Jeruzsálemből Jerikóba. Jeruzsálem, a BÉKE városa volt. Ott lakott az Isten, a zsidó hit szerint a szövetség láda felett trónoló keruboknak a szárnyai között. Oda zarándokoltak az egész országból. Ott volt a szent templom. Isten élményt, békét kerestek e helyen az emberek. Jerikó pedig az a város volt, amelyiket Józsué megátkozott. Annak idején, amikor elfoglalta azt mondta: „Aki ezt újra felépíti, az ő elsőszülött fiának vérébe rakja fundamentumát. A város kapuját pedig másodszülött fia vérébe állítsa fel. ” (Józsué 6,26.) Később, mikor az istentelen Akháb király uralkodott Zsidóországban, egy Hiel nevű ember fel is építette a várost, de pontosan úgy, ahogy Józsué valamikor megmondta. ( I. Kir. 16,34.) Fiai életébe került az építkezés. A Teremtő és Mindenható városából, Jeruzsálemből, a dicsőségnek, a szent városnak falai közül így vezet az út a romlás városába, Jerikóba, lefelé. Ez az ember állapota az első bűnesettől fogva. Istentől elszakadni, a magam útját járni, nem törődve semmivel, azzal sem, hogy milyen következményei lehetnek ennek az útnak.

Azt is meg kell jegyezni, hogy ez a kb. 30 kilométeres út nem volt valami különleges út. Jártak rajta sokan. Élénk volt a forgalom. Még vendégfogadó is volt az úton, talán több is. Arra az útra emlékeztet ez az útirány, amelyikről az Úr Jézus beszélt más helyen. Arra az útra gondolok, amelyiknek tágas kapuja van, amelyik jó széles, amelyiken sokan járnak, és a VESZEDELEMBE VISZ! Mint ahogy ez az út is veszedelembe vitte azt az EGY EMBERT, AKI MENT LEFELÉ JERUZSÁLEMBŐL JERIKÓBA!  

Így szól mai Igénk tovább:, „És rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva, elmentek!” Minden bizonnyal nem ez volt az egyetlen rablótámadás ezen az úton. Másokat is kifoszthattak itt, amiről az Ige nem beszél. De a rablók mindig olyan helyet, olyan területet választottak, ahol az utasforgalom jó. Hiszen ebből éltek. Most is kileshették a legalkalmasabb pillanatot, amikor lecsaphattak, hogy aztán a jó, búsás zsákmánnyal eltűnhessenek. Így hagyták ott a vérbefagyott embert.  

Azért fontos ezt tudnunk a Jeruzsálemből Jerikóba lefelé menő emberrel kapcsolatban, mert ez a tény  -  hogy így járt  -  megnöveli a felelősségét. Egészen biztos, hogy kapott figyelmeztetéseket, jó tanácsokat, intéseket. Vigyázz, mert veszedelmes az út. Odaállhattak mellé azok, akik nagyon szerették, és kérték, hogy ne menjen. De ez az ember tökéletesebbnek tartotta magát másoknál. Tud ő magára vigyázni, mondhatta nekik, és magának is. Ismerem azokat a veszedelmeket, amelyek várnak rám az úton. Fel vagyok készülve. Azt is tudom, hogy rablók is garázdálkodnak, de velem ilyesmi nem történhet meg. Micsoda magabiztosság ez.

A legtöbb ember ilyen. Milliók élnek és járnak így, mint ez az ember. Talán te is testvérem. Hiába a szerető szó, hiába a figyelmeztető Ige. Felesleges Isten szava, mert az egyik fülön be, a másikon ki, és a kemény makacs szív nem engedi igazán, hogy valami megtörténjen belül. A felelősség terhével kell hordozni a következményt. Mert az az ellenség, a rablóbanda, nem lebecsülendő. Nagy hatalma van. Sokkal erősebb, mint te, vagy én.

Szeretném felhívni a te figyelmedet is testvérem, hogy Isten Igéje ezt mondja róla: Mint ordító oroszlán, szerte jár, keresve, hogy kit nyeljen el. Kit tegyen tönkre. Kit hagyjon ott az út szélén kifosztva, félholtan. Keresi azokat, akik balgatag módon a kezeibe futnak, akik minden figyelmeztetés ellenére sem maradtak a biztos helyen. Jézus Krisztus rablónak mondja ebben a példázatban az Isten és ember legnagyobb ellenségét, az Ördögöt. Nem alkalmi piti zsebtolvajnak, akik csak megkárosítják az embert. Nem is besurranónak, akik felkapkodnak valamit a lakásban, és tovább állnak. Rablóról van szó, aki mindent elvesz, teljesen kifoszt, még az életet sem kíméli.

Jegyezd meg jól azt is testvérem erről az úton ólálkodó ellenségről, hogy szereti letagadtatni magát. Mintha nem is lenne. Mintha a Bibliában írottak, mind csak mese lenne. Semmit sem kell komolyan venni. Oda jutott a világ, és azon belül magyar népünk is, hogy a lólábbal, nagy szarvakkal, és farokkal megfestett ördög képek már senkit nem ijesztenek meg. Még el sem gondolkoztatják az embereket, valóságos létezéséről. Úgy gondolom, tudott dolog az mindnyájunk előtt testvérek, hogy a hadászatban az ellenség megtévesztésének legelemibb feltétele az, ha a győzni akaró fél, úgy tünteti fel magát, hogy nagyon gyenge. Szinte nem is tekinthető ellenségnek. A másik oldalon pedig nem veszik komolyan, bíznak a maguk erősségében. Amikor aztán összecsapnak, elveszíti a magabiztos hadsereg a harcot. Így jár az ember is az ördög ellenséggel, ha nem vigyáz.

Ez a mi bibliai emberünk is BELEESETT a rablók kezébe. Bele pottyant. Mint mikor az őzike, vagy szarvas belepottyan az orvvadászok vermébe. Előzőleg ügyes, de gonosz emberek szépen behantolják a gödröt gyeppel, talán még csali ennivalót is tesznek rá, és amikor odaér a kiszemelt állat, megdöbbentő módon egyszerre csak váratlanul besüpped a talaj, és a mélybe pottyan a vad. A zsoltáros is átélte ezt a zuhanást, amikor azt írta, hogy „mély sárba estem bele”, átélte a veszedelmet.És ezt, senki emberfia nem kerülheti el, sem te, sem én, ha ezen az úton megyünk lefelé, Jeruzsálemből Jerikó irányába.

És még mindig nincs vége. Mert kifosztásról, verésről, otthagyásról is tudósít a Biblia. Úgy mentek el az agyonvert ember mellől a rablók, mint akik azt gondolták, ez a szerencsétlen már nem fog feljelentést tenni, vagy tanúskodni ellenük. Vérbe-fagyba, halottnak gondolva mentek a zsákmánnyal. Ő maga is tisztában volt azzal, hogy menthetetlen.

Kedves Testvér, ez az ördög munkája! Kifoszt. Megszegényít. Pedig eleinte mindent megígér. Milyen jó lesz. Kacsalábon forgó várakat mutat fel, csodálatos terveket rajzol az ember szeme elé. Ha pedig most magadba nézel, egy pillanat alatt visszapereg a múlt, máris rájössz, hogy mennyire nem sikerültek az álmok, mennyi szép ábránd után jött a kemény valóság. Nem lett a csillogó mézesmadzagból semmi. Ahogy a felhőt tovább viszi a szél, úgy vitték tovább a te ábrándjaidat, tépték szét reménységeidet a sötét gonosz erők. Te pedig ott maradtál tépetten, kifosztottan, üresen, semmi nélkül.

Gondoljunk jól bele ennek az embernek az állapotába, helyzetébe. Félholtra verték és otthagyták. Magára hagyták. Semmi közük hozzá többé. Elvették mindenét, amit csak tudtak. Döbbenetes. Az a kép jön elém, amikor Júdás, árulása után visszament a főpapokhoz. Megbánta, amit tett. A pénzt is visszaadta volna, csak engedjék szabadon Jézust. „Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el” – mondta. Azok pedig azt felelték: „Mit törődünk vele, a te dolgod!” Júdást ebben az összetört, bűnös, halálos helyzetében magára hagyták, helyesebben eltaszították. Edd meg, amit főztél!, mondja a közmondás. De ezt mondja és teszi az ördög is, csak sokkal keményebben. Nincs benne irgalom. Ez a kegyetlen ellenség leselkedik az úton.

Van-e megmenekülés? Van-e szabadulás ebből az állapotból? Az Ige nem söpör semmilyen bűnös állapotot a szőnyeg alá. Még a bibliai emberek közül is sokan voltak hasonló helyzetben. Néhány ismerős példát hadd mondjak, végezetül. A zsoltáros így imádkozott félholt állapotában: „A mélyből kiáltok hozzád Uram! Uram, halld meg szavamat. Ha a bűnöket számon tartod Uram, Uram, ki marad meg akkor?” (Zsolt. 130,1-3.) Jónás próféta könyörgése is hasonló. Ezt olvassuk: „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és Ő meghallgatott engem. Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek aljáig, örökre bezárult mögöttem a föld!” (Jónás 2,3-7.) Pál apostol, amikor az ördög erejét, és a maga gyengeségét látta, ezt kiáltotta: „Ó, én nyomorult ember! Ki szabadit meg ebből a halálra ítélt testből? (Róma 7,24.) Hadd hirdessem kedves testvér boldog örömmel, hogy IGEN, IGEN, VAN MEGMENEKÜLÉS, VAN SZABADULÁS! Az előbb idézett kiáltozó, vergődő zsoltárost, prófétát, apostolt is megmentette az Úr.

Ma este egy magabiztos, de halálos veszedelembe került arcot mutatott fel Isten Lelke. Nézzünk bele a tükörbe, a tükör pedig nem csal, és lássa meg mindenki önmagát. Beszabad ismerni, hogy nagy a baj. Áldott, gyógyító orvosra, szabadítóra van szükség ma is. Mert: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” És a mi Urunk Jézus Krisztus azért jött, hogy ezeket az elveszetteket megkeresse és megtartsa az életre, az örök életre!  Ámen.

Deák Zoltán ny. református lelkipásztor

Elhangzott 2014. június 3-án a Budapest-Csillaghegyi református templomban

2014. március 7-én az egyiptomi nőtestvérek által összeállított liturgia szerinti együtt imádkozásra jöttünk össze Csillaghegyen a gyülekezeti termünkben. Hetekkel előtte már mindenki értesült erről az alkalomról. Testvérek spontán is többször beszélgettek Egyiptomról, egyiptomi élményeikről. Többen is felajánlották, hogy felkészülnek az alkalomra.

Az alkalmat áhítattal kezdtük melynek lényege az egymás terhének hordozása és annak a csodának a tudatosítása, hogy abban a pillanatban milyen sok országban, és felekezetben ugyanígy együtt vannak testvéreink hálát adva Istennek, Őt dicsőítve és kérve mindannyiunkra az ő áldását és az élő vizet mindannyiunk életében. Röviden megismerhettük Egyiptom földrajzát, történelmét gazdasági helyzetét, a nők és a kopt egyház életét. Több testvérünk személyes élményeikkel színesítették az ismereteinket.

Az előkészített liturgia után a hozott testvérek által készített egyiptomi ételek fogyasztásával is az egyiptomi nőtestvéreinkre gondoltunk. Számunkra is mindig áldott alkalom ez az évente ismétlődő együttlét, ahol más országokban élő hittestvéreinkkel együtt élhetünk meg. Nálunk az is igazán remek, hogy erre az alkalomra nemcsak nőtestvéreink, hanem férfitestvéreink is szívesen eljönnek és a felkészülésben is részt vesznek. Fiatalok és gyerekek is részt vesznek ezen a közös alkalmon.
Ligeti Zsuzsa

További képek >>>

Egyiptomi receptek és további információk >>>

Minden idők legnagyobb dunai árvíz fenyegetettségétől - Isten kegyelméből – megszabadulva a következő hétvégén, június 16-án kórusunk, a csillaghegyi „Da Pacem Domine” kétszer is átszelte a Dunát, hogy a felvidéki kies fekvésű, Martosra, karnagyunk, Mórocz Ildikó szülőfalujába látogasson.

Az ének és zene nyelvén akartuk elmondani hálaadásunkat és dicsőítésünket a kis gyülekezetnek.  Össze is gyűlt a reformátusok apraja-nagyja a szépen rendben tartott, jó akusztikájú templomban Szénási Szilárd Nagytiszteletű úr vezetésével, sőt még Dobai Sándor esperes úr is ott volt.

Énekeltünk középkori gregoriánt, Bach, Praetorius műveket, zsoltárfeldolgozásokat, de XX. századi külföldi és magyar műveket, sőt spirituálékat is.

Jó volt a testvériség tudatát is erősíteni a magyarságukért sokat szenvedő és fogyó felvidéki magyarokban.

Nekem különösen szívbemarkoló volt, hiszen én is Felvidéken születtem. Ismerem üldöztetéseiket, kitaszítottságukat. Megható volt látni a 2 tantermű iskola erőfeszítéseit, hogy az alsóosztályosokban elvesse a magyarságtudat magvait.  Meglátogattuk a falumúzeumot, ami a hagyományőrzést szolgálja.

Ajándékaink átadása, köszöntésünk után kedves vendéglátásban részesültünk, mi is kaptunk ajándékokat, a délutáni ebéd falusi ízei pedig csillapították a készülődés és az út fáradalmait, feszültségét.

Egy szép tartalmas, áldott nap örömével tértünk haza.

Somogyi Sándor

Képek >>>

Idén is a tavasz elcsalogatta gyülekezetünk vállalkozó tagjait egy hangulatos kirándulásra. A kedvezőtlen előrejelzések ellenére napfényes reggelre ébredtünk és kicsit komótosan érkeztünk a Lidl parkolójába 8 órára. Kisebb létszámú, de lelkes csapat vágott neki a mai napra tervezett útvonalnak Isten segítségével. Végig a Duna mellett haladva az MO hídján haladtunk a Duna felett a Csepel szigetre, majd arról letérve Szigetszentmiklósra érkeztünk. Ez egy nagy kiterjedésű város, melynek mi előbb a régi, falusias részén haladtunk, elmenőben láttuk is a régi református templom tornyát, melyről megtudtuk a későbbiekben, hogy csak alig negyed százada, a kilencvenes évek elején épülhetett csak fel újra. A II. világháború idején, mint kiemelkedő helyet, a tornyot ellőtték s utána jó ideig, hiába volt közel 450 éves a református gyülekezet, nem épülhetett fel a templom egy szocialista városban. A rendszerváltás után azonban nem csak a régi templomra, de az új lakótelepen, egy új templomra is igény mutatkozott.

A régi rendőrségi épületben kezdték a gyülekezeti élet kialakítását, majd a Harmathy házaspár megérkezése után, az anyagyülekezetből érkezett gondnok és presbiterek szervezésében éledezni kezdett, majd szárba, pontosabban templomépítésbe „szökött” és alakult ki a mai végleges otthonuk. A földszinti részen hatalmas termek állnak a gyülekezetben működő csoportok rendelkezésére a közösségi élet színtereiként, s az emeleten (a volt tetőtérben) került kialakításra a templomtér, mely modern kialakítású, jól felszerelt elektronikus hangosítással, szükség esetén fülhallgatókkal is a hallássérültek számára, valamint külön elszeparált rész szolgálja baba-mamák, illetve depressziós tagok részvételét a szertartáson. A Nagytiszteletű úr, gondnok és a kántor úr, akik egyben presbiter is, felváltva adott ismertetőt a gyülekezeti csoportokról, azok tevékenységéről, működéséről. A végén megmutatták azt az általuk szerkesztett kiadványt is, mellyel a közel 1200 gyülekezetben szeretnék felmérni a gyülekezeteken belüli és a környezet állapotát, hogy autentikus forrás álljon rendelkezésre a hitélet fejlesztésének lehetőségeiről. Az ismertetés után szívesen válaszoltak kérdéseinkre is, majd a templomukat is megmutatták, ahol közösen énekelhettünk is.

Nehezen, de távozva buszunk már hamarosan az 51-es úton szaladt Ráckeve felé, melyet a Duna túlpartjáról pillantottunk meg az Árpád híddal együtt. Leszállva a nyüzsgő heti, szombati piacon át közelítettük meg a Duna parton álló hajómalmot, ahol a molnárok ismertették a történetüket, a malom újra összeszerelését, majd működését és láthattuk, ahogyan a beöntött búzából liszt lett, melyből vásárolhattunk is.

Innen gyalog folytattuk utunkat a szerb templomhoz, melyet messziről a kék színe is mutatott a külön álló harangtornyával. A Nagyboldogasszonyról elnevezett szerb templomban Erzsike néni adott ismertetőt az ide települt szerb családokról, azok történetéről, a templom régmúltjáról, mai működéséről. Magyarázta el a falakon látható freskók ábrázolásait, összefüggéseit a liturgiával. Magyarországon már csak alig pár helyen látható működő szerb templom, ezek egyike a ráckevei is. Természetesen műemlék és a freskók elég jó állapotban tekinthetők meg a tisztításoknak köszönhetően.

Innen a régi Városháza tornyába szerettünk volna feljutni egy körültekintésre, azonban ez nem sikerült, mert az idegenvezető nem került elő, helyette a Romantika Cukrászda finom süteményeivel, fagylaltjaival, kávéival vigasztalódtunk. Elszaladt az idő, így csak kívülről tekintettük meg a Savoyai kastély épületét és buszunkra szállva robogtunk Nagytéténybe a Száraz-Rudnyánszky kastélyhoz, ahol végig nézhettük a bútorok változásait figyelve a művészettörténeti korok fejlődését a robosztus románkoritól, a kecses reneszánsz bútorokon át a filigrán gótikus bútorok után eljutva a biedermeierig. A kastély előtt közös csoportkép is készült. Hazaérve az idő is „megsiratta” a befejeződött kirándulásunkat. Szerencsénk volt, mert csak ekkor esett, napközben gyönyörű „kiránduló időt” fogtunk ki.

Szeleczky Aurél

Az Ökumenikus Világnapot 1870 óta rendezik meg világszerte különböző országok keresztyén női csoportjai, nem csak nőknek. Minden évben másik ország mutatkozik be, s hív közös imádságra egy általa fontosan ítélt témában. Ehhez a rendezvénysorozathoz csatlakozott a Csillaghegyi Református Gyülekezet, s Nőszövetségünk tagjai idén hatodik alkalommal szervezték meg az imanap helyi összejövetelét.

A 2013. évi alkalom üzenetéül a szervező Franciaország Máté evangéliumából a 25,35 igeszakaszt választotta: „…jövevény voltam,… és befogadtatok”. A téma aktualitását a Franciaországban élő sokszínű népesség békés együttélésének kihívása adja, amelynek egy részét a közigazgatásilag az anyaországhoz csatolt egykori gyarmatok lakossága teszi ki, másik részét pedig az országba bevándorló – jelentős hányadában afrikai – nemzetek. A migráció mértéke világviszonylatban is jelentős, s idegenként, együtt hazára lelni, Istennel találkozni hihetetlenül nagy kihívás elé állítja mind a befogadókat, mind a befogadottakat. Március elsején tehát egymás elfogadásáért, segítéséért imádkoztunk együtt, a világ különböző pontjain!
Az alkalom előkészítéséhez már hetekkel ezelőtt hozzáfogtunk. A lelki ráhangolódással egyidejűleg részt vettünk a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEOT) által szervezett január 26-i előkészítő napon. Igazán itt szembesültünk a befogadás témakörének sokszínűségével, amely egyaránt jeleneti a hozzánk érkező külföldiek, köztünk élő kisebbségek, periférián élők vagy a családba érkező új tag befogadását. Számomra a legmeghatározóbb élményt a Kiskunhalason fogvatartott, Afrikából hazánkba menekült fiatalemberek szívbemarkoló és torokszorító beszámolója jelentette. A menekülésük körülményeit, s a Magyarországra vezető útjuk borzalmait hallgatva lassan gördültek végig a könnycseppek az arcomon. Ez a közvetlen szembesülés a valósággal tette érthetővé számomra, mit is jelent számukra az a remény, hogy itt, közöttünk, végre békére és otthonra lelhetnek – s az új élet reménye rajtunk múlik! Búcsúzáskor bár szavakkal nem beszéltünk egymáshoz, de a tekintetembe fonódó, reménnyel és bizalommal teli, mosolygó szempár felidézette bennem, hogy „amikor jövevénnyel találkozol, Krisztussal találkozol!”

Ez a meghatározó élmény az idei alkalmat a ’személyes’ ügyemmé tette! A gyülekezetbe hazatérve kihelyeztük a plakátokat, és folyamatosan hirdettük az alkalmat az interneten és vasárnaponként. Közösen kitaláltuk az este programját és szétosztottuk a feladatokat – kiválasztottuk az énekeket, a témát bemutató előadásokkal és francia ételkülönlegességekkel készültünk.

Az öt órakor kezdődő alkalmat egy közös énekléssel nyitottuk. Ezt követően Czirok Árpádné lelkipásztor ráhangoló prédikációját hallgattuk meg, amelyet a János 3,35; 13,15 és a Timóteusnak írt I. levél 2,1 alapján mondott – az alkalom lényegét is – adó közös imádság erejéről.

A következő órában a Nőszövetség fiatal felnőtt tagjainak előadásait hallgattuk meg. Ilnicki Beáta Franciaország kulturális sokszínűségét – építészetét, festészetét, szobrászatát, zenéjét, gasztronómiáját – mutatta be előadásában. Tekintettel arra, hogy az alkalom szervezői világszerte nők, ezért jómagam a francia nőket mutattam be, akikről két dolog jut az eszünkbe – ők az egyenjogúság úttörői, ugyanakkor a nagybetűs Nők (gondoljunk csak a femme fatale fogalmára). Következő előadásomban az ország demográfiai sokszínűségét ismertettem számokban, és a népesség növekedésére részben ható bevándorlást. Innen szőtte tovább a téma fonalát Kalászi Borbála, aki a bevándorlás magyar vonatkozásairól beszélt, és felhívta a figyelmet arra az érdekes kutatási eredményre, amely szerint a magyarok többsége sokszorosan túlbecsüli (10-20%-ra) a hazánkban élő bevándorlók számát (valós adat alig 2%). Franciaországot és a bevándorlás témakörének megismerését követően a gyülekezet tagjai együtt, olvasva – énekelve - kézen fogva imádkoztak a világban éppen menekülőkért, helyüket keresőkért, befogadottakért és az őket befogadókért. Az estét egy családias hangulatú szeretet-vendégséggel zártuk, amelyhez a francia ételkülönlegességeket a gyülekezet hölgy tagjai készítették el, Ligeti Zsuzsa és Leányi Gyöngyi irányítása mellett. Nekik köszönhetően volt alkalmunk kóstolni, többek között, dió- és gombakrémet bagettel, camembert sajtot, s természetesen a klasszikus francia saláta sem maradt el. Kíváncsi természetünk azért megtorpant a csigánál és a békacombnál, így ezektől az ínyencségektől idén eltekintettünk! :)

Isten áldásával ezen az estén egy igen komoly témával foglalkoztunk. A liturgián keresztül magunkban is végiggondolhattuk, miképpen éljük meg a mindennapokban, a befogadott voltunkat a minket éppen körülvevő – munkahelyi, szabadidős, családi, gyülekezeti stb. – közösségben, illetve hogy mi magunk vajon miképpen bánunk a hozzánk be-/elfogadásért fordulókhoz?! Hiszen, mások segítése nem választási lehetőség, hanem kötelesség a keresztyén ember számára! „A kívülvalók iránt tisztességesen viselkedjetek.” /Thesszolonikaiaknak írt I. levél 4,12/ Mindannyian jövevények vagyunk, a helyünket keressük a világban, s Isten igéje is arra tanít bennünket, hogy úgy bánjunk másokkal, fele barátainkkal, amilyen bánásmódra mi magunk is vágyunk!

Szederkényi Kornélia

Idén is megrendezésre került az angol nyelvi tábor Csillaghegyen, a Szentírás szövegség és a Csillaghegyi Református Egyházközség szervezésében, 2012. július 16-a és július 20-a között.
Voltak, akik már ismerték egymást, de nagyon sok új arc is felbukkant. Két lány érkezett Angliából, Caty és Rachael. Ők annyira barátságosak voltak, hogy már az első napon mindenki nagyon megszerette őket. A hétvégére már nem csak mi tanultunk tőlük angolul, hanem Caty is nagyon lelkesen gyakorolta a magyar szavakat.
A táborban Caty-n és Rachael-en kívül még négy segítő volt: Oti, a tábor vezetője, Eszter, Adi és Zsuzsa. A táborban négy csapatra osztottak minket, minden csapat más-más színű névkártyát kapott. A csapatok minden nap összemérhették erejüket, a délutáni kihíváson, néha sorverseny, néha pedig játékos feladatok formájában.
Reggel nyolcra kellett érkezni, és bizony volt, aki még kicsit kótyagos volt, de ezen is segített Caty reggeli torna órája. A hét témája a „Szuperhősök" volt, egyik kedvenc dalunk refrénje is ezt mutatja: Jesus you're my superhero... (Jézus, te vagy az én szuperhősöm) Ezután Caty és Rachael eljátszották az aznapi bibliai történetet. Hallhattunk Gedeonról, Jézusról, Pál apostolról. Közösen megtanultuk az aznapi aranymondást magyarul és angolul. Zsuzsa vezényelte a „kórust", először hangosan, majd halkan mondtuk, - utána az egyik fele a társaságnak halkan, a másik hangosan, majd fordítva. Az aranymondást ezután Caty és Rachael segítségével megtanultuk angolul is. Ha valaki fel tudta mondani fejből az idézetet, az matricát kapott a névkártyájára, egyet a magyarért és kettőt az angolért, amiért a hét végén ajándék járt.
A kiscsoportos foglalkozáson kor szerint osztottak be minket és ilyenkor a bibliai történetről részletesebben beszélgettünk.
Az angol órán két csoport volt, kisebbek és nagyobbak. Rachael volt a mi, azaz a nagyok tanára. Tanultunk a családról, az útbaigazításról és még sok más érdekes dologról. A kicsik órájáról nem tudok részletes beszámolót írni, csak annyit, hogy nagyon lelkesen énekelték az: „Old McDonald had a farm ee i ee i oh" -t.
A nap minden percében várt ránk valamilyen program, ilyen volt például a „magyar dráma". A hét minden napján láthattunk egy részletet egy kis történetből, ami egy japán kisfiú, Hero mindennapjait mutatta be. De ez a fiú nem egy átlagos fiú volt, különleges képességgel rendelkezett, meg tudta állítani az időt. Rossz célra használta az erejét és ezért nagy bajba keveredett, de mindent megpróbált helyrehozni és végül sikerült is neki.
Az tízórairól, ebédről és uzsonnáról négy konyhás néni gondoskodott. Nagyon finomakat készítettek nekünk, mindenki repetázott, ha még fért belé. Délután játszottunk az udvaron. Aztán következett a Quiz, amin ismét a négy csapat versenyezhetett. Voltak kérdések az aranymondásokra vonatkozóan, vagy az angol órán tanultakkal kapcsolatban.
Mindenki nagyon várta már a nap vége felé a levelek kiosztását. A „postaládába" bárki bedobhatott levelet, természetesen a legtöbbje a segítőknek érkezett, de Caty és Rachael egyik nap mindenkinek írt levelet. Én is kaptam egyet, és nagyon jó érzés volt, ahogy kimondták a nevem és odamehettem.
De a legfontosabb és legnagyobb esemény a táborzáró ünnepség volt, amikor kihirdették a győztes csapatot, és bemutathattuk a szülőknek a héten tanultakat, beválthattuk a matricákat - amiket az aranymondások felmondásáért kaptunk – különböző ajándékokra. Nem volt olyan ember, aki ne kapott volna valami ajándékot, - a segítőket is beleértve.
Remélem jövőre is sikerül megtartani ezt a tábort, és én már talán táborozóként nem is, de önkéntesként részt vehetnék, akik viszont még nem voltak és kedvet kaptak egy kis szórakozásra, azok bátran jöjjenek el, mert a jókedvből és programokból nem lesz hiány!

Kis Boglárka

A képre kattintva az teljes képgaléria megtekinthető

 A Budapest-Csillaghegyi Református Egyházközség önkéntesei a Szeretethíd országos rendezvény keretében az előz évhez hasonlóan Őrbottyánban, a Juhász Zsófia Református Szeretetotthonban segítettek 2012. május 19-én. Alább az egyik fiatal önkéntes élménybeszámolóját olvashatjuk.

Mikor jelentkezünk egy jótékony programra, először arra gondolhatunk: Az erősnek természetes segítenie a gyengébbet, még akkor is, ha ez a segítség egészen aprócskának tetszik.

Én is így voltam, amikor elvállaltam, hogy azon a szombaton Őrbottyánba utazom. Odaérkezve szétosztottuk a feladatokat és a szerszámokat. Talán fél-háromnegyed óra múlva jelent meg egy ott lakó, arcán mosollyal, nevetve köszönt Zsófinak, akivel a korábbi alkalommal ismerkedett meg. A nyakában lógó kis zsákból elővette telefonját, rajta a tavalyi Szeretethíd képeivel.
Ezután megismerkedtem Mónival, aki egy kis babakocsit tologatott és büszkén mutatta meg „kisbabáját". Bemutatkozott- a vidám mosoly egy percre sem hervadt le az arcáról- integetett majd énekelt a közelben lévőknek, mi pedig megtapsoltuk. Közben persze haladtunk a munkával is, füvet nyírtunk, gereblyéztünk vagy a konyhában segédkeztünk.
Kis idő múlva Móni nevetve, izgatottan jött hozzánk, mivel elérkezett a „kreatív játék", azaz a gyurmázás ideje. Én, Anya, majd később többen is csatlakoztunk a színes gyurmák formázgatásához. Móni remek csigát, a mellettem ülő Panda - egy húszas éveiben járó „kisfiú"- pedig pókembert alkotott. Az egész olyan volt, mintha tényleg gyerekekkel játszottam volna. A legcsodálatosabb az egészben az volt, mikor Móni egyszer csak ezt mondta: „Isten a szívemben van."
Én mentem segíteni, adni valamit, végül mégis én kaptam nagyobb ajándékot: a szeretetet. Nem a szenvedést vagy a reménytelenséget, hanem a Boldogságot láttam a szemükben, éreztem a közelükben. Még mi egészségesen élünk és félünk a holnaptól, addig ezek a sérült emberek mosolyogva élnek pusztán a percnek. Sajnálatot éreztünk, mert egészségesként belegondolva ezek a betegségek rettenetesek, de miért szomorkodnánk, ha bennük "csak" szeretet és öröm lakozik?
Szabó Hanna

A képre kattintva az teljes képgaléria megtekinthető

Máté evangéliumának húsvéti történetében olvassuk, hogy miután a Jézus sírjához igyekvő asszonyok a sírt üresen találták, és az angyal szavára hírvivőként a tanítványokhoz igyekeztek, akkor „váratlanul szembejött velük Jézus”.
Mt 28,9)
(Természetesen csak az asszonyok számára volt mindez váratlan, hiszen a feltámadott Jézus nem véletlenül járt arra, hanem pontosan velük akart találkozni. Hogy mennyire meglepő volt ez számukra, jól szemlélteti az a megállapítás, hogy a halott Jézushoz indultak, de a feltámadott Krisztussal találkoztak. Szerették Jézust, nagyon fontos volt számukra, s szeretetüket azzal is kimutatták, hogy a legelső lehetőség alkalmával – a hét első napjának hajnalán – azonnal a sírhoz igyekeztek. És váratlanul a feltámadott, élő Krisztus szembejött velük!
Ünnepi kívánságom az, hogy velünk is megtörténjen mindez. Velünk, akik Húsvétkor keressünk Istent, akik megláttuk, hogy nem lehet igazi ünnepünk a vele való találkozás nélkül. A Húsvét csodája ma is az, hogy az Isten házába indulva, és az igehirdetést hallgatva felidézni akarjuk a régi eseményeket, de több történik. Kétezer éves történetre számítunk, de váratlanul az élő Krisztus jön velünk szembe! Nekünk váratlan, de ő nem véletlenül jön el. Krisztus most is pontosan azokkal akar találkozni, akik segítségül hívják őt. Kívánom tehát mindannyiunknak, hogy jöjjön velünk szembe, akár váratlanul is, Krisztus! Áldott Feltámadás Ünnepet kívánok mindenkinek!
Battyányi Géza református lelkipásztor

2012. március 2-án mint a világ oly sok keresztyén egyházában a Csillaghegyi Református Gyülekezetben is imanapot tartottunk. A világimanapra, - amelynek ebben az évben Malajzia volt a témája,- nemcsak asszony és lánytestvéreink jöttek el, hanem férfitestvéreink is képviseltették magukat. Örömmel töltött el minket, hogy a szervezésből ők is lelkesen kivették a részüket.

Az imanap Malajziának, ennek a távoli ázsiai országnak a bemutatásával kezdődött. Megismertük az ország történelmét, gazdaságát, népességét és földrajzát, gazdagon ilusztrálva az ország gyönyörű tájairól készült fotókkal. Bepillantást nyertünk a különböző kulturális, vallási, etnikai, nyelvi és szociális gyökereket tekintve sokszínű országnak az életébe. Megismertük azt a toleranciát amit ez a multikulturális nép egymás vallása és kúlturája iránt mutat. Az előadás alatt láthattuk a maláj nők életének mindennapjait.
Halgattuk zenéiket, megismertük azt az évtizedes küzdelmet amelyet az egyenjogúságukért az elfogadásukért, a megbecsülésükért vívnak. Teszik mindezt töretlen hittel, és kitartással. Hiszen egy olyan országban, ahol a keresztyénség aránya a lakosság létszámához viszonyítva igen csekély és a népesség több mint fele iszlám vallású, bizony nem könnyű a nők helyzete. Mindezek ellenére befogadásuk és békességük példamutató. Példázza mindezt köszönésük is: „békesség és üdvözlet”.
Miután megismertük a maláj nők életét, közösen olvastuk a liturgia füzetet és imáinkban vittük e távoli nőtestvéreink sorsát az Úr elé. Mi akiket földrészek választanak el tőlük, együtt imátkoztunk, hogy e távoli ország asszonyainak életében is „Győzedelmeskedjen az igazság” .

A liturgia végén kellemes maláj zene mellett közösen elfogyasztottuk a nőtestvéreink által készített maláj ételeket, teákat, édességeket. Lehetőségünk volt megismerni eredeti szinpompás textiliákat és színes kiadványokat. Mindannyiunkat örömmel töltött el, hogy bárhol is élünk a világban Krisztus szeretete velünk van. Jó érzés tudni, hogy bár földrészek választanak el egymástól de a Szentlélek határtalanul munkálkodik.

Leányiné Béres Gyöngyi

Az Imanap színvonalát most is emelte Gáspár Attila testvérünk segítsége, aki megkereste Malajzia budapesti nagykövetségét, és az ott kapott ismertetőket az imanapra elhozta, szétosztotta.
További fotók a szövegre kattintva érhetők el

A Csillaghegyi Református Gyülekezet Deák Zoltán nyugdíjas lelkipásztor 80. születésnapra – meglepetésként – az általa összeállított gyülekezettörténetet adta ki könyv alakban. Mivel az első kiadás elfogyott, március elejére elkészült a második is. A Battyányi Géza lelkipásztor által írott ajánlót, amely a könyv hátlapjára került, alább olvashatjuk.

Amikor 2005 októberében Csillaghegyre érkeztem, a gyülekezet egy átmeneti időszakában ismét a négy éve nyugdíjba ment, de a szolgálatba visszatért lelkipásztor adta át a Lelkészi Hivatalt. Az iratokat átnézve sorra kerültek az anyakönyvek is. A Budapest-Csillaghegyi Református Egyházközség 1932-ben megnyitott első születési anyakönyvében az első bejegyzés Deák Zoltán megkeresztelését rögzíti. A legjobban ez a bejegyzés mutatja meg a csillaghegyi református közösség és Deák Zoltán nagytiszteletű úr élettörténetének szoros kapcsolatát. A két történet összekapcsolódott, együtt futott, de miután szétvált újra és újra találkozott. Persze mindez csak a külső szemlélő számára van így, hiszen a család már korábban is itt élt, és a távolban töltött lelkészi szolgálatban sem szakadt meg a kapcsolat. Nem véletlen, hogy a 1971-ben pontosan Deák Zoltán hívta meg második lelkipásztorául a gyülekezet, hogy harminc éven át hirdesse fáradhatatlanul a megváltó Jézus Krisztus evangéliumát. A 2011-ben a tágabb közösség, Óbuda-Békásmegyer Pro Óbuda Díjjal ismerte el több évtizedes szolgálatát.
E könyv megjelenésének apropója is egy ilyen különleges találkozás. 80 éves a gyülekezet, és nyolcvan éves a nyugdíjba ment, de a szolgálatot fel nem adó lelkipásztor.
Erre a születésnapra szeretnénk meglepetésként a Deák Zoltán által írott, és a gyülekezet asztalára letett általa letett kéziratot könyv formában közreadni és mindenki számára hozzáférhetővé tenni.
A gondosan feldolgozott gyülekezet történet egyszerre szól a csillaghegyi templom építéséről, a gyülekezet megalakulásáról, és a szerző életéről és szolgálatáról. S nemcsak azért mert a kettő részben egy időben zajlik, hanem a személyes hangnem és történetek miatt is. Nem klasszikus történelemkönyvet tart a kezében az olvasó, hanem olyat, amelyet át meg átsző a szemtanú személyes élménye, aki gyakran alakítója is az eseményeknek. Az teljesen objektív összefoglalástól a személyes érintettségig és értékelésig mindennel találkozhatunk az olvasás során. Ahol a vélemény látszik erősebbeknek, ott fogadjuk el ezt is, mert a bizonyságtétel így, ezzel együtt hiteles.
Sokak véleményét fogalmazta meg Faggyas Sándor a gyülekezet presbitere, amikor ezekkel a szavakkal fejezte be a kitüntetésről szóló tudósítását: „Mi, csillaghegyiek több nemzedéke, hálás szívvel köszönjük Deák Zoltánnak, amit eddig tett értünk, és Isten áldását kérjük életére, családjára, további szolgálatára.” A szolgálathoz és a hűséghez Jézus Krisztus biztatásából merítette az erőt, amely a szószékhez igyekezve az úrasztalán olvasható ma is: "Elég neked az én kegyelmem” (2Kor 12,9)
80. születésnapján áldást, és jó egészséget kívánunk „Zoli bácsinak” és hűséges társának, „Zsuzsa néninek”, és szolgálatukért hálát adunk Mennyei Atyánknak!
Budapest-Csillaghegy, 2012. január 4.
Battyányi Géza református lelkipásztor

További képek...

Az alábbi interjú a Reformátusok Lapja 2012.január 8-i számában jelent meg.
Amikor tavaly Pro Óbuda díjat kapott Deák Zoltán nyugalmazott református lelkipásztor, a kerület polgármestere úgy méltatta, hogy az élete egybeforrt Óbuda, ezen belül Csillaghegy elmúlt nyolc évtizedének történetével, és igazi, nagy családdá formálta az itteni gyülekezetet. Az 1932. január 5-én született Deák Zoltán a teológia elvégzése után 1957 tavaszán segédlelkészként kezdett szolgálni a Budapest-Csillaghegyi Református Egyházközségben, majd hosszabb vidéki „kitérőt” követően, 1971-ben tért haza. Harminc évig vezette lelkipásztorként a csillaghegyi gyülekezetet, s nyugdíjasként továbbra is ide tartozik, itt szolgál hűségesen feleségével együtt.

–    Mit jelent Zoli bácsi számára az, hogy „légy hű mindhalálig” egy helyhez, egy közösséghez?
–    Aki életének legnagyobb részét egy városban vagy faluban éli le, nem is tehet mást, mint hogy szeresse azt a helységet, az ott élő embereket. Születésemkor már Csillaghegyen éltek szüleim és két bátyám. A gyermekévek ezer eseménye, élménye mind itt formálták lelkemet. Akkoriban sokkal jobban ismerték egymást Csillaghegy lakói, mint manapság. A Róka-hegytől a Dunáig, Békásmegyertől Rómaifürdőig minden utcát bejártunk mi gyerekek, fociztunk, úsztunk, szánkóztunk, szórakoztunk. Az óbudai Árpád Gimnázium évei is kitörölhetetlenek emlékeimből. A nyári szünidőkben asztalos, pék és kőműves melletti munkával készültem az életre. Aztán érettségi után jött az igazi munka. Két év a Központi Statisztikai Hivatalban, majd három év a Csillaghegyi Lenárugyárban. Mindeközben már jártam a budapesti teológiára, mert 1951 áprilisában Isten úgy könyörült rajtam, hogy rámutatott bűneimre, de a feloldozást is megadta, és megtudtam, hogy lelkipásztornak kell lennem. Amikor 1957 elején befejeztem tanulmányaimat, a püspöki hivatal Csillaghegyre rendelt ki segédlelkésznek, nemsokára lesz ötvenöt éve, hogy megkezdődött lelkipásztori szolgálatom. Addigi huszonöt évem azonban nemsokára félbeszakadt, tizennégy évre távol kerültem „fatornyos templomunktól”. Két évig Kiskunhalason szolgáltam, majd a Duna menti Ordasra kerültem, ahol megválasztottak lelkésznek. Még abban az évben házasságot kötöttem Nagy Zsuzsannával, Istentől három gyermeket kaptunk ott. 1971-ben jött a hívás Csillaghegyről, amikor Tóth Ernő lelkipásztor, lelki apám, hazatért teremtő és megváltó Istenéhez. Örömmel jöttem, és következett a harminc áldott év a régi, ismert helyen, lelkipásztori megbízatással. Amikor 2001-ben elkészült a békásmegyeri templom, és az ott lakó hívek önálló egyházközséget alapítottak, úgy gondoltam, mivel hetvenedik évemben járok, itt az ideje, hogy nyugdíjba menjek. Szentendrére költöztünk, de feleségemmel azóta is visszajárunk az alkalmakra Csillaghegyre, és ha lehetőséget kapok, szívesen szolgálom Uramat. Dióhéjban ennyit mondhatok, mint csillaghegyi lokálpatrióta.
–    Hogyan érzi, miért került ide, és mi – vagy ki – tartotta meg ezen a helyen, ebben a közösségben egy egész életre?
–    Szüleim Székelyföldről származtak, mindketten fiatalon kerültek Budapestre, itt ismerkedtek meg és kötöttek házasságot a Szilágyi Dezső téri református templomban. 1930 tavaszán már két gyermekkel költöztek Csillaghegyre, így az én első ide kerülésem természetes volt. A második annál csodálatosabb. Egy fővárosi gyülekezetben 1971-ben – a szocialista rendszerben – nem volt egyszerű dolog lelkipásztort választani, de az egyházi felső vezetés is kénytelen volt tudomásul venni, hogy a csillaghegyi presbitérium egyhangúlag engem hívott meg Ordasról, a gyülekezet pedig közfelkiáltással választott meg lelkésznek. Természetesen örültem, hogy hazajöhettem, de kevés lett volna az én akarásom, törekvésem, igyekezetem. Nagyon beigazolódott az Ige igazsága: „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. Ha az Úr állított erre a helyre, akkor itt kell hűségesnek lenni, és a kapott talentummal becsületesen szolgálni.
–    Mit tart a legfontosabbnak, a legtöbbnek, amit megélt és elért az életében, és mi az, ami csalódást, fájdalmat okozott?
–    Mindent az Úr Istennek köszönhetek és köszönök. „Mid van, amit nem úgy kaptál, ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel vele?” – olvassuk az Igében. Éppen ezért sikerről, teljesítményről nem lehet és nem szabad beszélni. De a gazdag Isten sok-sok ajándékot tud adni. Így köszönöm a családomat, hűséges segítőtársamat, akivel nemrég ünnepeltük ötvenegyedik házassági évfordulónkat. Négy gyermeket kaptunk az Úrtól, már hét unokánk is van. A gyülekezetben végeztem a munkát, ahogy erőm és tehetségem engedte. Jó volt látni azt, hogy nem minden mag esett rossz helyre. Ebből a kis-közepes nagyságú csillaghegyi gyülekezetből a harminc éves szolgálatom alatt hat lelkipásztor került ki, és állt szolgálatba. És nagy öröm volt számomra, hogy a mi gyülekezetünkből létrejött egy új gyülekezet, és elkezdhette önálló életét Békásmegyeren. Kudarcként, fájdalomként pedig azt kellett megélni, amikor a meglátogatott családok – ahol a gyermekek meg voltak keresztelve – hivatkoztak mindenre, csak ne terheljük le őket, majd jönnek a templomba, ha ráérnek. Hála Istennek, azért voltak jó példák is.
–    Nyolcvan évesen hogyan érzi magát, és még milyen céljai, tervei vannak? Ebből a szolgálatból egyáltalán lehet-e nyugalomba vonulni?
–    Régen egy 80 éves bácsi nagyon öreg embernek számított. Ma ezt nem írom alá. Vannak testi bajok, fáj itt, fáj ott, de ha az ember felébred, megköszönheti az új napot a Teremtőtől. Fejfájással, asztmával, lumbágóval huszonöt éve küzdök, megszoktuk egymást. De mert a teherbírásom kisebb, ezért a fájdalom is enyhült. Elmúlt a migrénem, Isten erről is tud, így fogadom el. Milyen terveim vannak még? Piszkozatban megvan az életrajzom, ezt szeretném képekkel illusztrálni, és ha tehetségem lesz rá, kiadatni. A pozitív és a negatív tetteimből is tanulhatnak majd az olvasók. A gyülekezetben jelenleg és a jövőben is szívesen szolgálok, mert ha erőt kap Istentől az ember, akkor nem teheti meg, hogy amit látott és hallott egy életen át, azt ne szólja. Ez a munka nem nyugdíjfüggő!
–    Mit szeretne még hirdetni, elmondani a családjában, gyülekezetében, a tágabb közösségében, amit talán nem eléggé világosan, nem eléggé hangosan mondott el?
–    Én már újat nem tudok mondani, nem is akarok. Viszont újra meg újra el kell mondani a legfontosabbat családnak, gyülekezetnek, mindenkinek, hogy az Isten szeretet, és az Isten szereti ezt a világot, ezért küldte Jézus Krisztust erre a földre. És mindezt imádkozó szívvel úgy szeretném ezután is tovább adni, ahogy az Ige tanított rá: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!”

Faggyas Sándor